Megint az van, hogy szórakoztatóbb csinálni, mint írkálni róla. Talán azért is, mert egy kicsit rutin, de azt is lehet egy darabig élvezni. Így lett szép lassan két hét a lemaradás. De most összekapom magam. Pl. most is bejegyzést írok hajnali negyen négykor ahelyett, hogy Magashelyessel a Bankármulatóban horgásznék. Bár van annak más oka is.
Két hete pénteken Harcosanyu és a pasija bemutatós bulit szerveztek. Engem a srácnak, a srác barátnőjét meg Harcosanyunak kellett megmutatni. Igen, ez olyan gyanúsan összehozós bulinak hangzott nekem is elsőre, már csak azért is, mert Harcosanyu pedzegetett is valamit. Aztán lenyoozta a lányt, és közölte, hogy nem néz ki elég jól. Ennek ellenére - mármint a kavarós felvezetés ellenére - belementem a dologba. Érdekelt a srác, végülis mégis egy barátom újdonsült párja, a barátnő meg vagy jó nő - es a rosszabbik eset - vagy vannak használható barátnői. Azért Magashelyest is élesítettem, megdumáltuk, hogy éjfél-egy körül ütközünk.
Persze én érkeztem utolsónak a Szimpla kertbe, a többiek már elég vidámak voltak. A barátnő alapból tényleg nem volt egy nagy durranás, olyan kis átlagos arccal, de amellett, hogy nagyon csinos volt - de hülye szó ez, sose gondoltam volna, hogy nygdíjas korom előtt használni fogom - nagyon tudta adni magát. Az egész nőből sugárzott az erotika. És az jó. Sokkal jobb, mint a fénytelen szépség. Ha már választani kell. Márpedig elég gyakran kell, mert a szép arcú csajok között elég sok az, akiből ez hiányzik. Talán szándékosan fogják vissza magukat, mert hogy így is elég sok pasit kell lepattintaniuk, talán a többiek közt sem gyakori, csak őket nem annyira vesszük észre.
Szóval megérkeztem, köszöntem, bemutatkoztunk, a lány meg, akiről akkor még nem látszott, hogy mi lakik benne, egyből sikeresen belezavarodott annak a történetnek a folytatásába, amit épp a megjelenésemkor mesélt. Na, gondoltam ő sem nagyon tudja titkolni az érdeklődését. Aztán később egész részletesen mesélt a pasija munkájáról, aminek feltehetőleg annyi volt a lényege, hogy szó legyen az illetőről, hogy ne mondhassa azt senki, hogy ő nem szólt.
Úgy kétóra felé Harcosanyuék akksija kezdett lemerülni, ezért elindultak haza, a lány meg valahogy maradt. Még eg ykis beszélgetés után szépen becéloztuk a Creolt, ahonnan Magashelyes már küldött pár helyzetjelentő SMS-t. Mire odaértünk nem nagyon volt már kínálat, elég ritkás volt már a közönség is, de két hete még elég meleg volt ahhoz, hogy kettő után is tömve legyen egy zárt szórakozóhely. Maradt tehát a deklaráltan foglalt és látványosan érdeklődő kísérőm. Táncolgattunk, kimentünk levegőzni, átnéztünk a szomszéédban lévő Ötkertbe, ő meg szó nélkül követett, ahogy kell. Bár egy kicsit sem voltam rámenős, de azért csak sikerült a végefelé úgy táncolni, ahogy én nagyon nem szeretném látni a saját csajomat senkivel. Igaz, ebben semmi meglepő nem volt, a tánc szépsége pont az, hogy az, hogy idáig eljut-e a dolog, a legtöbb esetben néhány perc alatt kiderül.
Fél öt körül a lányra rátört a mehetnék, én meg kikísértem, aztán tettem egy erőtlen próbát. Éreztem, hogy nem toltam elég intenzíven ahhoz, hogy ez most összejöjjön, de volt az este elejéről apropó. Még Harcosanyuékkal négyesben beszélgettünk, hogy ki milyen messze lakik, és hogy ki hol fog aludni és akkor rendkívül viccesen valaki megjegyezte, hogy majd nálam, mert én lakom a legközelebb. Így aztán kár lett volna nem felajánlani a lánynak, hogy ha olyan messze lakik, akkor aludhat nálam, mert van hely bőven.
Igen, ez nagyon mesterkéltnek tűnik, de a nemrég olvasottak és persze az eddigi tapasztalatok tükrében egyáltalán nem az. A lényeg a látszat. Pontosabban, hogy legyen egy látszat, amire később hitelesen lehet mutogatni. Angol szakszóval plausible deniability, avagy hihető tagadhatóság, amit persze a PUA szakirodalom is emleget rendesen. Ez valahol (kicsit kevésbé cinikusan nézve a dolgot) az el nem köteleződésről is szól. Ha úgy tetszik védekezés az ellen, hogy az embernek szembe kelljen néznie azzal, hogy következetlennek tartják, ami ugye egy meggyőzési alaptrükk is egyben.
De ahogy mondtam, nem nagyon erőltettem meg magam a lánnyal, reálisan ez egy telefonszám cserére lett volna elég, arra viszont a lelkesedése és a visszajelzések miatt bőven. Ezért aztán nem is volt meglepő a válasz. Mármint tartalmilag nem, mert formailag azért igen. Nekiállt hebegni-habogni, hogy neki most, ahogy mondta, van két éve egy kapcsolatfélesége, és hát nem volt ő mindig jókislány, de most már az akar lenni, meg ha korábban találkozunk, akkor biztos más lett volna, és az mennyire jó lett volna. Bullshit, nyilván. Meg hogy igazából nem tudja, és nehéz döntés, blabla... Talán tényleg az volt, mert vehette volna rövidebbre is a búcsút - láttam már olyat is, nem is egyszer. Utólag végiggondolva talán még innen is lehetett volna menteni, de sajnos ettől a műtépelődéstől felébredt bennem a megmondó, és közöltem, hogy márpedig dönnteni nagyon könnyű, ha nem biztos az ember abban, hogy akar valamit, akkor nem akarja. Ennyi.
És ez tényleg így van, mármint minden barátomnak nyugodt szívvel adom ezt a tanácsot, én is igyekszem követni. Na jó, egy picit finomítva, meg helyzethez igazítva, de ide pont ez passzolt. Csak hát jobb lenne néha inkább ügyesnek lenni, mint okosnak látszani. Ott helyben legalábbis, meg még a záróráig hátralevő fél órában nagyon bosszantott a dolog. Pedig valószínűleg csak annyiról volt szó, hogy tovább kellett volna játszani a dolgot, korai volt még a döntés. Túl tudatos lett volna, nem volt még megalapozott a "jajj, elsodortak az érzelmek" című játék, ami ugye alap ahhoz, hogy úgymond hihetően továbbra is azt gondolhassa magáról az ember lánya, hogy ő nem ilyen (plausible deniability).
Akkor ott csak egy megoldást láttam, persze ahogy a fentiekből látszik, azt is csak utólag - határozottnak kellett volna lenni, és elsodorni, elragadni. Miután kimondtam a lepattintó szavakat, volt is egy apró testbeszéd rezdülése, ami arra utalt, hogy erre várt, de én addigra már döntöttem, ezért nem tudatosult, csak utólag. Pedig nincs ám abban semmi baj, ha ellentmondásosan viselkedik az ember néha, ha mást mond és mást csinál. Sőt, a nők talán még vonzónak is találják ezt, de bizonyos esetekben mindenképp elfogadhatónak - ez megint nem saját kútfő, de az én megfigyeléseim is alátámasztják. Talán még romantikus is a számukra, mert azt látják, hogy az értelmed (a kimondott szavak) és az érzelmeid (amit csinálsz végül) összeütközésbe kerülnek egymással - miatta. De a nők is egész gyakran csinálják ezt (megint csak plausible deniability, később tudnak hivatkozni arra, hogy de hát ők megmondták, hogy...).
A másik lehetőség, amit az azóta begyűjtött tapasztalatok támasztanak alá, egyszerúen hazakísérni. Lehetőleg szóba sem hozni, hogy miért, de ha szóba is kerül, akkor sem kimondva. Mármint ilyen helyzetben. Azzal kikényszeríti az ember a másikból a döntést, amikor az még nem biztos benne. Annak meg tudjuk, hogy mi a vége. A puhatolózó szürke se nem igen, se nem nem zónában kell maradni, pontosabban ott kell halandi. Túl nagyot nem lehet ugrani érzelmileg. Mi előbb döntünk (meg hát, ha csak nem derül ki valami gázos dolog), ők meg nem zárják ki azt, hogy igen. Logikailag ugyanaz a kettő, mégis más a koreográfia.
