Na ez a bejegyzés 100%-ban érdektelen lesz mindenkinek - kivéve természetesen engem. Vagyis ez nagyközönség előtt elkövetett terápiás célú szellemi maszturbáció, aminek az értelme összesen annyi, hogy mégegyszer összeszedjem azt, amit szombat éjjel a Margitszigeten ücsörögve összeraktam magamban. Nagyrészt persze korábbi felismerésekből. Szóval az előző bejegyzést azzal zártam, hogy ronda vastag, de láthatatlan korlátokat tapintottam ki a lelkemben. Ehhez csak jó pár este el kell menni, nézegetni a nőket, felismerni a helyzeteket, fejben lepörgetni, hogy hogy indítanám a beszélgetést, aztán csöndben állni és nézni tovább. Aztán érezni kell. Érezni azt, hogy mi történik, amikor elképzelem, hogy odamennék. Mi a belső reakció. Persze itt van az a pont, ahol le kell lőni a matekozást, mert ha magyarázatot keres az ember, akkor mindig könnyen talál olyat, ami logikusan hangzik, és kicsit sem karcolgatja az egóját, vagy kezdi szúrni a tudatát. Szépen el lehet racionalizálgatni, és nem észreveni a hibát.
Olyan ez, mint amikor bunyó közben rúg egyet az ember, közben leengedi a kezét, ezért jól arcbaveri az edzőpartnere. Aztán megint. Aztán megint. Vagy csocsó közben harmadszor kapja be ugyanazt a szar cselt. Na aki figyel, az észreveszi, hogy hoppá, valamit nem jól csinálok. Aki meg racionalizál, az másra fogja: köcsög volt az edzőpartner, túl nagyot ütött, vagy túl gyorsan - pl. ha kifejezetten lassú gyakorlás volt a cél -, illetve mázlija van a csocsós ellenfélnek. Na ilyet biztos mindenki hallott már.
Elkanyarodtam. Szóval megfejeltem párszor a korlátot. Tudtam, hogy mit kéne tenni, de nem tettem. Sokszor. Elképzeltem, hogy lépek, és ... Szúró érzés volt. Illetve inkább vergődős. Ott volt valami elfogadhatatlan dolog - a kudarc. Masszívan kudarckerülő vagyok, ezt eddig is tudtam. A kudarckerülés nem egyenlő a gyávasággal. Olyan helyzetekben, ahol nincs mit veszíteni - sőt, ahol nincs mit nyerni - néha még túl elszánt is vagyok. Nem, ennek más a gyökere. Nem a cselekvéstől való félelemről szól, hanem arról, hogy a rossz eredmény nem elfogadható. És minden rossz, ami nem elég jó. És az elég jó az - legalábbis belül - nincs definiálva. Tehát minden rossz. És ez örök csiszolgatásra kényszeríti az embert. Engem. Meg minden elbaszott perfekcionistát. Miközben a mérnökagyam pontosan tudja, hogy az elég jó a tökéletes megoldás, és a túl jó az rossz. Például azért, mert drága vagy sokáig tart. Nyilván, ha visszakanyarodunk a csajozáshoz, akkor az utóbbiról lehet szó. Addig agyal az ember, amíg reggel lesz, de legalábbis jön egy másik versenyző. Rosszabb esetben töketlennek mutatod magad és az megöli a vonzalmat.
Nem attól félek ilyenkor, hogy leszólítok egy nőt és atom paraszt lesz, kinevet, beszól vagy épp ignorál. Nem is attól, hogy a szoftverben lesz valami komoly defekt és az ügyfél vagy az ő ügyfelei berágnak. Ezeket a helyzeteket teljesen jól - sőt, némelyiket kifejezetten élvezettel kezelem. Ez egy totálisan irracionális, egy kívülről, felülről jövő, egy láthatatlan és állandóan elégedetlen isten kritikájától való félelem.
Az agyam tudja, de érezni nem ezt érzem, és ennek azoka - természetesen, mint minden második elbaszott filmben - az apám. Gyerekkoromban két dolgot tanulhattam meg erről. Az egyik az, hogy bármit csinálok, semmi nem jó. A másik az, hogy a hibázás - az, ha nem jó - nem megbocsátható. Nem akarom sajnáltatni magam, nem állítom, hogy soha nem kaptam egy dícséretet, hogy minden reggel egy pohár hideg mérget ittam a salak mellé, mielőtt elmentem a bányába, ahol 27 órát dolgoztam. De a hatás ez volt, és ez a lényeg.
(folyt. köv.)
