Hol Harcosanyu, hol ElsőŐ kérdezi ezt meg, amikor csajozós szitukról beszélgetünk. Megpróbálják rámhúzni, hogy valami olyat akarok csinálni, ami nem én vagyok, ami persze elég paradox egy kijelentés (a vágyaid nem te vagy), de sebaj. Gondolkodtam ezen egy picit az előző bejegyzésben leírt tipikus bombanő leszólítós eset után és nagyon jól meg tudtam fogalmazni a választ magamnak.
Volt egy olyan késztetésem mondjuk egy éve, hogy jól akarok tudni ismerkedni, hogy ha úgy adódna, hogy elkezdek arra vágyni, hogy állandó partnerem legyen, akkor ne a bénázásom korlátozza be a lehetőségeimet. Ezt a célt úgy érzem elértem. Ez a múlt hét folyamán nagyon határozottan fogalmazódott meg bennem. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szükség van egy bizonyos fokú magabiztosságra (már csak azért is, mert az szexi) és rutinra. Hogy ne nézze el az ember, hogy higyjen magának és a jeleknek, hogy ne bénázza el az első pár órát, hogy azt mutassa amit mutatni akar (ami jó esetben önmaga, de az arcok felmutatásának sorrendje bizony nagyon sokat számít), stb. Most úgy érzem, hogy ezt tízből tíz rám rezonáló nővel meg tudom csinálni. Sőt... de a múlt szombatot majd leírom később.
Ehhez nem kell az, hogy olyan nőket is el tudjak csábítani, akik amúgy nem annyira kattannának rám. Sőt, az kifejezetten káros lenne, és majd ha abban is profi leszek, akkor azt a komoly versenyzőknél félre kell rakni. Gondolom nem kell nagyon magyarázni, hogy miért - jó dolog a csábítás, de az is fontos, hogy a másik úgy alapból vonzódjon, lehetőleg a külsőmhöz is, az agyamhoz is, a gondolataimhoz, ahhoz, ahogy működöm - és nem csak ahhoz, ahogy a nőkkel (rosszabb esetben a friss hódításokkal) viselkedem.
Viszont a bejegyzés eleján szereplő kérdésre az a válasz, hogy ennek még nem jött el az ideje. Most élvezem az életet, élvezem ezt a játékot. Azért csinálom, mert jó. Új helyzeteket és új élményeket akarok, akkor pedig nyugodtan játszhatom magammal, a határaimmal.