Be kell lássam, hogy továbbra sem vagyok jó szigetcsajozásban. Ennek az egyik oka az, hogy kurvára leköt, ha jó koncertet látok, és ha már nem is nyomom azt a magamból kifordulós - vagy inkább teljesen befordulós - bulizást, mint mondjuk tíz éve, azért ez nagy hendikep. Elmegyek egy koncertre, keresek egy jó helyet, ott körbenézek és persze nagy valószínűséggel még csak célpont sincs, mert miért lenne 15-20 ember között, akik életkorban sokkal jobban szórnak, mint egy szórakozóhelyen. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy a sziget tele van mindenféle nőkkel akik képesek kijönni csak a buli miatt. Esetleg kifejezetten a pasijukkal.
És nem elég, hogy eleve nagyobb szénakazalban keresem a tűket, még csak nem is vagyok olyan alapos. Valahogy nagyon nem adja magát, hogy a koncertet bámuló közönség között krúzoljak, amíg ha lemegyünk valami bulihelyre a városban, akkor ez az első dolgunk. Meg a második, és a harmadik is. A negyedik az, hog vesznük egy sört, de aztán az ötödik... Tehát a szigetre valami más stratégia kéne. Vagy talán csak rá kéne jönni, hogy hol jobbak az arányok, meg az esélyek. A koncertek utáni bulik jók lennének, csak az már elég későn van - a szigeten az idő is másképp jár - kettőkor a legtöbb helyen a városban pont csúcsidőszak van, itt kint meg már javában áll a sausage party. Korábban kezdik, korábban fáradnak. Ez mondjuk nekem kicsit érthetetlen - hát nincs ezeknek belső biológiai órájuk?
Na de vissza a csütörtök estéhez - azért a Zagar koncertre sikerült úgy besétálni, hogy pont egy célpontnak látszó lány mögött kössek ki az immár mobiltelefonos ex-punk barátommal meg a barátnőjével. Fél óra után le is pattantak, addigra a folyamatosan hátrafele nézegető és SMS-ezgető lányka az aprócska tolató manővereinek köszönhetően már mellettem állt. Meg is szólítottam, de nem volt sem elutasító, sem nyitott. Pont, ahogy a tánccal is. Nem nyitott testbeszédileg, de amikor két lépéssel hátrébb húzódtam, akkor ugyanúgy mellettem volt egy pár szám múlva, mint amikor előbbre kúsztam egy picit a színpad felé. Amikor visszafogottabban táncoltam, akkor ő is visszafogta magát, amikor meg jobban megeresztettem, akkor ő is. Jól szórakoztam ezzel a kísérletezgetéssel, nyilván nem volt részéről teljesen tudatos a dolog (főleg a tánc, mivel egymás mellett álltunk és nem egymás felé fordulva), de mintha olvastam volna valamit arról, hogy van valami tudat alatti szinkronizáció, ami a szimpátia jele. És fordítva - az ilyen apró szinkrontrkökkel szimpátiát lehet kelteni.
Mégegyszer mondtam neki valamit, röviden és kedvesen válaszolt, meg zavarba esetetten mosolygott, de ennyi. Aztán bepróbálkozott nála egy erőszakosabb de lúzerebb (hát nyilván...) fickó is, aki aztán rövidúton lepattant. Nekem itt már nagyjából egyértelmű volt, hogy a pasijával SMS-ezget. Kifelé még váltottunk pár pillantást, aztán nem teljesen véletlenül újra láttam az egyik bulihelyen néhány vérszegény angol futballhuligánnak kinéző fickóval. A pasija annyira megörült a lánynak, hogy 15 perc málva már a pulthoz támasztva nézte, ahogy a nője ugrál meg táncol előtte.
Na meg szembejött egy lány, akit nyár elején szedtem fel a Holdudvarban és akit - ahogy mostanában szoktam - nem hívtam fel. Le is volt akadva egy picit. Na nem azon. hogy nem hívtam, hanem hogy összefutottunk. Ezt egyébként nem értem, a szigeten előfordul az ilyen. Rám is akadt persze a maga nagyon nem szexi és visszafogott módján én meg szemét módon kihasználtam, hogy lett társaságom, mert kicsit húzni akartam a koncerten látott lányt. Meg amúgy sem akartam hazamenni.
A koncertes lány persze véletlenül észrevett, és véletlenül kicsit jobban nézegetett ahogy kiszúrta, hogy én is nővel vagyok. Így megy ez. Én meg miközben táncolgattam meg beszélgettem a Faarcú lánnyal, azt nézegettem, hogy akad-e még célpont és azt méregettem, hogy bevállaljam-e őt. De valahogy nagyon nem ment volna. Pedig az adottságai egyáltalán nem rosszak. Nagy kerek mellek, pici nőies teltség, szőke haj, kék szem, de annyira fénytelen, visszafogott és nemszexi az egész jelenség, hogy az már komolyan taszító. Akinél én kétszer többet mosolygok azzal szerintem komoly baj van. Vagy ha nem is, hát dugni nem fogok vele akkor sem, ha ő nagyon szeretné. Pedig a maga suta módján próbálkozott a lány, még hozzám is ért magától legalább kétszer. De azt is olyan bizonytalanul, hogy az valami félelmetes.
Ez egyébként utólag tanulságos volt. A túlzott visszafogottság, a mozdulatokban rejlő félénkség nem egyszerűen csak nem vonzó, tehát nem csak a vonzalom hiánya jelenik meg, hanem egyenesen taszító. Nekem legalábbis az volt, és hát én még csak egy pasi vagyok, nálunk meg azért nem alapfeltétele a vonzalomnak, hogy a másikat határozottnak lássuk. Ezt megjegyeztem egy életre. A Faarcú lány meg talán sosem fogja megtudni, hogy miért sikertelen.
