Pár hónapja, a szinglivé/szabaddá válásomkor nagy kíváncsisággal futottam neki újra az online társkereső oldalaknak. Pár éve, amikor az első vadásszezonom volt - amikor nulláról tanultam a 'szakmát' -, már próbálkoztam egyszer, siralmas eredménnyel. Akkor azzal zártam a kísérletet, hogy jó volt tapasztalatnak, jó volt reménynek, amig a valós életben felhoztam annyira magam, hogy már ne legyenek olyan paráim, hogy örökre egyedül maradok. Régen volt... Aztán hagytam is a fenébe az egészet. Idő közben persze sokat gondolkodtam rajta, hogy miért nem működnek ezek az oldalak, illetve, hogy miért ilyen rossz a hatásfokuk.
Most igazából arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy az elmúlt öt évben mennyit javult a helyzet. Kellett neki, hiszen az online társkeresés elfogadottsága nőtt. A tapasztalataim továbbra sem túl jók, gazdagabb lettem viszont egy jó nagy rakás megfigyeléssel, amiket majd később darabonként megírok.
Most egy édes kis történetet osztanék meg - az előbb történt a lovebox-on. Valahogy az van, hogy a nők elég nagy része nem tudja kihagyni, hogy valami általános kritikát ne fogalmazzon meg a potenciális jelöltekkel, vagy akár magával az online társkereséssel kapcsolatban az adatlapján. Pl., hogy csupa idióta ír neki, hogy ilyenek meg olyanok ne írjanak, vagy hogy nem hisz az egészben. Na pont egy ilyen ilyen tüneteket produkáló, de egyébként szimpatikus lánnyal próbáltam meg felvenni a kapcsolatot, aminek az eredménye az alábbi, igen szórakoztató (vagy inkább szomorú) jelenet lett.
Annak, aki nem ismerné a loveboxot, az oldal különlegessége, hogy a máshol megszokott (és totál értelmetlen) bemutatkozó levél helyett itt lehet úgynevezett 'statikat' küldeni, amiknek az eredeti célja ugyan a névből következően nem ez, mégis arra használják az emberek, hogy megszólítsák egymást. Egy listából ki lehet választani, hogy mi a véleményünk az illetőről (pl. tetszik) és mellé lehet írni nagyjából 1-2 SMSnyi szöveget.
A lány (hívjuk Lindának) adatlapján az utolsó pár szó ez volt:
"Szia Kedves(ez egy melléknév Wazzzzzz)! ...
Mivel baromira unom a 'normális' nyitó szövegeket (ó, és te mit sportolsz?), ezért gondoltam reagálok erre, és valami ilyesmit írtam:
[Tetszik!] A kedves szerintem lehet főnév is :), lásd pl. kedvesem, kedvese. Persze akkor sem kell nagybetűvel írni. Na nem mintha baromira jó lennék helyesírásból, csak kötözködöm, mert szeretem a kihívásokat. ;)
Nem mondom, hogy jó, sőt valószínűleg rossz is, és simán lehet, hogy tévedtem nyelvtanilag. Ez tök lényegtelen, főleg Linda válaszának fényében:
[] az intellektuális attitűdöd szélesítsd máshol, engem nem érdekel. a kötözködéssel kicsikart ismerkedést is mással gyakorold, hátha az vevő rá, én nem.
Bájos, nem? Főleg az attitűd szélesítése, na meg a stílus. Persze nem hagytam ennyiben, éreztem, hogy lesz ez még jobb is:
[Köszönöm!] Bleh. Liba. Kicsit komolyan veszed magad. Részemről ez csaj egy játékos megjegyzés volt. A szabályok ismeretének nem sok köze van az intellektushoz - a játék felismerésének annál inkább.
És ezzel szakítottam el a cérnát, jött is a válasz:
[] lubickol tovább ebben a nagy értelmiségi önérzeteddel meg a köcsög analizálni próbálásoddal.mert lófaszt közöd nincs hozzám és a pszichológiához sem.keress valami okoska szemüveges, elbaszott bölcsészt aztán pillegjetek
Analizálásnak azt nevezhette, hogy azt írtam, hogy komolyan veszi magát. Pedig ennél komolyabban is lehetne analizálni a lányt, ha összevetjük az írását az adatlapjával. És emiatt írtam le a történetet. Idézek onnan (persze nem szó szerint):
Nincs róla papírom, ha valakinek ez a mániája, de nem vagyok tök hülye.
Ehhez hozzá tartozik, hogy az adatlapja szerint érettségije van, diplomája nincs. Erre vonatkozik a megjegyzés. Komplexusa viszont elég keményen van szegénynek. Annyira, hogy saját magából is kifordul, hiszen így jellemzi magát (és hát ez nyilván pontos és objektív, mint minden ember esetében):
... pozitív felfogású, lélektani határig toleráns, korrektséget adó és kapni vágyó lány vagyok.
Önismeret, szerénység, tolerancia. Persze nem ő az egyetlen, ez egy elég általános jelenség. De hát mi a fenét várhatnánk a randi oldalak felhasználóitól? Ők ugyanazok az emberek, akik ha lelépünk a zebrára, akkor lassítás helyett odalépnek a gázra, hátha megijedünk, aztán nagyot fékezve anyáznak, ha mégsem. Ők azok, akik nem várják meg a villamoson és a buszon amíg leszállnak, akik leszállnának, hanem feltolakszanak, hogy aztán az ajtóhoz legközelebb eső kapaszkodóra rácsavarodva utazzanak 4-5 megállót (nem megyünk belljebb, mindjárt leszállunk). Ők mi vagyunk. Csak ilyenkor nem lát minket senki, ezért egy kicsit méginkább elengedjük magunkat és kicsit jobban beletaposunk a másik ember lelkébe, mint amennyire a lábára szoktunk a buszon. Ott mégis csak el kell viselni a rosszalló pillantásokat, még ha tudjuk is, hogy igazunk van. Itt nem.
