Na ma sikerült befűteni a Háziurat egy kis mozgolódásra. Jó, látom érdekel, ezért elmondom most, de az elütésekért és a durva helyesírási hibákért nyugodtan hibáztasd az alkhololt.
Az úgy volt, hogy... volt ez a péntek, amit majd megírok holnap. És van az a loveboxos nő. Az egyik. Akit majd megírok holnap. És ma nagyon nyomult, már megint és kierőszakolta, hogymenjünk moziba. Egy olyan fimre, aminek az a címe, hogy "Hova lettek Morganék", amíg a kritikáé a porton az, hogy "Hogyan lettek Morganék ilyen borzalmasak?". Szerinted? Nem baj, elmondta a lányka, hogy beteg. Én meg csak nem kapnám el, bármennyire is bejött a jóslatom, hogy ha december közepén - tehát karácsony előtt - hibázik az ember, akkor január közepéig esélytelen bármi is.
Szóval a lánnyal a mozi lemondva, igazából ő sem akart bebumlizni az aglomerációból, viszont a Háziúr mielőtt fél kilenckor elrobogott az IKEÁba TV álványért felvetette, hogy elmehetnénk mozizni. Mondtam, hoygy Sherlock Holmes, más értelmes filmet most nem játszanak. A Mammutban persze bombariadó volt, úgyhogy felnőtt legóztunk egyet és a segítségért cserébe nagylelkűen felajánlotta, hogy elmehetünk meginni egy sört a kedvenc vadászterepre, vagy bárhova. Persze ennek nyilván semmi köze nem volt ahhoz, hogy a TV állvány felcipelése során megjegyeztem, hogy azért baszom jó fej barátaim vannak - beleértve a két nőneműt - amiért látványosan kerülik az összes olyan helyet, ahol ismerkedni lehet. Mert igaz, hogy ők nem akarnak csak beszélgetni (amit meg is kapnak tőlem), de én meg mennék. Kölcsönös és érdekmentes, mi?
Na de ma... célpont a bedöglött Chachacha helyett a Cactus Juice, ahol a múlt év végén jópárszor megfordultam, de egyszer sem magányosan. Akkor valahogy nagon jó terepnek tűnt. Színvoinalas lányok - és ez nálam azt jelenti, hogy nagyrészt értelmes tekintetekbe lehet belebámulni - és béna pasik. Hasas, egyforma arcok, akik nem fogják, ha le vannak pattintva. Ideális. Éjfél körül értünk le, és kikértem az este in sör+unicum kombókat. De az elejétől kezdve nem stimmelt valami. Az egy hónap kihagyás tehetett be, vagy az egzisztenciális parám, amiről azt hittem, hogy azért a döntést meghozva már a helyén kezelem. Nem tudom. Egy biztos: ennyi üveges tekintetet vagy tíz éve nem láttam. És ilyenkor nem velük van a baj, ez biztos. Éreztem én, hogy az én nézésem sincs rendben, de igyekeztem helyrehozni és ez azért egy óra - és persze 2-3 sör - után sikerült is. Gondolom kb. annyira, mint Schumachernek a GP2 kocsival az első nap után visszaszednie a formáját... Belülről jó. Nem, nem értek hozzá, csak ezzel van tele az online média.
Na azért csak akadt egy célpont, akivel érdemes volt foglalkozni. Kis csini fekete lányka, aki amikor barátnőivel elvonulot előttünk, ejtett egy olyan pillantást. Nosza, tánctér. Ott voltak, de semmi kontakt. A Háziúr már önjáróan táncolt én meg autonóm módon támasztottam a pultot a hátammal. A benézegetős fekete persze - a decemberi felismerést okozó lánykához hasonlóan - ugyan nem nézett, de azért a testközelségével jelzett. A közelség itt 0-20cm-t jelent. De ennél több semmi. Hiába beszéltem az ő nyelvét, hiába jeleztem vissza tánccal, érintésekkel, semmi. Na jó, gondoltam akkor borítsunk egyet ezen a semmin, úgyis ideje leengedni a szesz által kihajtott vizet. Persze egyből jött a szembe visszaigazolás. Egyszerű, gondoltam, és visszafelé hoztam még két sört, hogy a Háziurat lebeszéljem a háromórás indulásról.
Kis kinti ücsörgés után valami lendületesebb zenére mentem vissza megkeresni a lánykát, aki olyan örülök is, meg nem is nézéssel konstatálta az érkezésem. Ugyan a megérzésem már korábban az volt, hogy hát ez nem, az a lendület hajtott, amit a december közepi tanulság adott. Van, aki másképp (adott esetben bénábban) metakommunikál. És különben is, ha mindig sikerül, akkor simán lehet, hogy túlságosan biztonségi játékra kalibráltuk a stratégiát. Szóval szinte betáncoltam, bármennyire is ciki legyen az. Na jó, az előzmények tekintetében nem hívhatjuk annak, de legyen. Vállalni kell néha a pofonokat. Pár másodperc után el is ragadta a lányt az egyik kis garde dame. Úgy tolta el előlem a rám amúgy sem elegendő figyelmet szentelő lánykát, hogy öröm volt nézni. El is sétáltam, és közben örültem, hogy na most nem kell majd kattognom azon, hogy akkor vajon csak túl pesszimistán értékeltem a helyzetet, vagy valóban nem volt ott keresnivalóm.
Tartott ez egészen addig, amíg a Háziúr türelme is. Amikor ugyanis bejelentette, hogy ő lépne, előkerült a lányka is, és hát hogy, hogy nem, pont nem fért el úgy az asztalunk mellett, hogy a karomhoz ne dörgölje a karját. Ilyenkor persze erre már nem adunk. Kihörpintik söreiket, aztán ruhatár. Ahol már megint szembejön a lányka, és úgy néz rám, mintha most vágtam volna át az anyja torkát. Láncfűrésszel. Ezt meg is jegyeztem a háziúrnak, aki szerint a helyzet a következő: akarta volna ő, csak megijedt az udvarlástól. Udvarálás bazmeg... az, hogy a szemébe nézel, és táncolsz vele, amikor úgy csinál, mintha táncolni akarna veled. Végülis egy magyarázat maradt: akkor nyitott óvatosan a lány, amikor nem látták a barátnők. Csak akkor. Most ha levonjuk azt az eshetőséget, hogy totál kommunikáció képtelen, akkor marad az, hogy pasija van és ugyan kicsit ugrabugrálna, de a barátnék előtt nem mer. Ezért is menthették ki olyan lelkesen a lányok szinte azonnal másodszorra. Jó, még ez is érthető. De ha gyáva vagy - akár kezdeményezni, akár kilépni abból a kapcsolatból, ami mellett azért próbélkozgatsz - akkor utána miért kell szikrázó pillantásokat vetni rám úgy, mintha én rontottam volna el az estéd - vagy akár az egész éved?
De ez még mindig jobb volt, mint az éjéli üveges tekintetek sorozata. Valami kell... játék van, és ha csak finoman is, de függés van.
