Volt, de már elmúlt. Arra tippelek, hogy az okozta, hogy pár hete megint elkezdtem tolni egy kicsit a randioldalakon. Azt hinné az ember, hogy ha lazán áll hozzá, ha csak B opció, mert úgyis elmászkál hétvégén bulizni, akkor igazából nem vesz ez ki sokat. Én legalábbis ezt hittem. Hát a lófaszt nem. Az a baj, hogy belefeccölsz némi egészen minimális energiát meg lelkesedést, és elkezded várni a hatást. Persze tudat alatt. Bőven nem tartok már ott, hogy akár csak megrezdítse elmém állóvizét, ha kiküldök öt vagy tíz üzenetet, és nem jön válasz.

Még az a rosszabb, ha jön, mert akkor annak ellenére sikerül involválódni, hogy igazából a nők szerencsére nem nagyon érdekelnek. Legalábbis jobb ötletem nincs arra, hogy az elmúlt 1-2 hétben mitől zuhant meg a lelkesedésem minden téren. Közben két napja Harcosanyut is rábeszéltem, hogy regisztráljon a lovebox-ra, mert az nőként jó lesz neki - milyen rendes vagyok mi? Ennek kapcsán felmerült egy csomó érdekes téma, amit itt is megírhatnék, de arra is rájöttem, hogy a csetelés és az emailezgetés meg a blogolásnak tesz rendkívül rosszat. Sőt, talán a szimpla baráti beszélgetések is. Elmondja az ember kétszer, háromszor ami épp foglalkoztatja, különböző ismerőseinek, aztán nem marad motiváció bejegyzésformájúra fogalmazni a gondolatokat. Na mindegy, majd előktrom a csetlogokat, és foglalkozunk egy kicsit azzal, hogy hogy érdemes egy randioldalon felhívni magunkra a figyelmet pasiként illetve nőként - már ha érdekel valakit, és persze leszáítva azt, hogy ahogy egy bekezdéssel előbb írtam, egyáltalán nem érdemes. Na meg azzal, hogy miért nem működnek, illetve miért működnek rosszul a jelengegi randioldalak.

Na, de mint mondtam sikerült kikászálódni - szerencsére vagyok annyira szánalmas, hogy bármilyen szar passzban is legyek, és bármennyire is rá legyen csavarodva kedves vadásztársam arra a szőkére, akit még akkor akasztott, amikor én ex-típusút, azért ha péntek vagy szombat este van, akkor kimozduljak.

A múlt héten is mentem, pedig elég esélytelen voltam, de az itthon ücsörgéstől csak még rosszabb lett volna. Éjjel fél kettő körül kimentem a szigetre azzal az önbecsapó szöveggel, hogy csak iszom egy sört kint, hogy emberek közt legyek, leszarom én a nőket. Persze dolgozott bennem a kisördög, de hát esélyem nem nagyon volt. Megittam az egy db. sört, aztán azért csak benéztem a Holdudvar addig egyébként elviselhetetlenségig zsúfolt, és megfigyeléseim szerint csajozásra relatív rosszul használható táncterére.

Bénán nézelődtem a falat támasztva néhány hasonlóan béna fickó mellett, és közben próbáltam úgy csinálni, mintha én nem lennék sem béna, hanem nagyon is menő. Persze menő vagyok, de ez faltámasztás közben elég nehezen mutatható ki, főleg olyan búvalbaszott hangulatban, mint ami nekem múlthétre jutott.

Viszont lehet néha szerencséje is az embernek... ahogy ott támasztottam, ellibegett volna előttem egy lény, ha nem tapos teljes testúllyal a lábamra. De az utóbbit választotta. Bocsánatot kért, én tettem valami viccesnek szánt megjegyzést, aztán tovább ment. Persze visszanézett. Semmi különös dögös vagy hangsúlyos nem volt benne, de tudtam, hogy zöld a lámpa. Ilyenkor dobban meg a vadász szíve, hasít belé a felismerés - ha nem baszom el, akkor megvan. Ennek a dobbanásnak persze az is feltétele, hogy a vadász ne unja még rettenetesen ezt a játékot, ezt a koreográfiát. Vagy legyek kicsit szerényebb, és mondjam, hogy ezt a nőosztályt? Nem mondom. És nem mentem. Nem dobbant, nem volt mitől félni és ha nincs kihívás, akkor nincs kaland.

Hacsak a nő másképp nem dönt. De ő másképp döntött, mert két perc múlva odajött bocsánatot kérni, aztán arról kellett vele beszélgetnem, hogy én mindig ott támasztom-e a falat. Érdekes, a nők sokkal bugyutább indításokkal elevickélhetnek az életben, mint a pasik. Milyen kérdés az, hogy mindig. Értem, hogy piszkálódásnak szánta - mindig annak szánják - de akkor is, először látott, azt is három perccel azelőtt.

Azért persze belementem a játékba, és visszafordítottam a szitut - azon kezdtünk el évődni, hogy hogy fogja ő jóvátenni a pár perccel korábbi bakiját. Működött, de hát láthatóan minden működött volna vele. Olyan kedves és egyszerű pénztároslány arca volt, a barátnő meg úgy néztek ki, mint akik a felvágottas pultban dolgoznak ugyanabban a közértben. Róluk nem tudtam meg többet, a lánynál nem tévedtem nagyot - ügyvédjelölt. Megy ez nekem.

Egyébként a mai telefonbeszélgetés meg az akkoriak alapján is meglepően nyílt és kedves lény. Rég nem láttam ilyet. Örül, ráér, érdeklődik, kérdez. Kár hogy valójában nem tetszik. Illetve inkább szerencse.

A bejegyzés közepe táján emlegetett témák kifejtésében kicsit azt hiszem motiválna, ha nekiállnátok térdenállva könyörögni és isteníteni engem a kommentekben. De az is jó, ha csak annyit mondtok, hogy érdekel. Vagy hogy nem, nem érdekel, inkább a csodálatos életedről szeretnénk olvasni.