A tudatalattimban faszán benne van ez a kettős játszma (lásd előző bejegyzés). Nem új felismerés ez, munkával kapcsolatban a párterapeuta pszichológussal - még abban az időben, amikor az exszel próbáltuk megszerelni a kapcsolatunkat - eljutottam már ide. Hogy azért hibázom bizonyos dolgokban (tipikusan határidőkkel), hogy ennek a negatív elvárásnak megfeleljek, és hogy utána megkapjam azt a feloldozást, amit a fatertól annakidején nem sikerült. Csak annyit, hogy nem baj, mindenkivel előfordul. Majd legközelebb... Igazi megoldás viszont akkor nem nagyon született, most pedig úgy érzem, hogy találtam.
Ez annál is érdekesebb, mert a szombati, önelemzésbe fordult csajozási kísérlet előtt Harcosanyu tett egy félig gúnyos megjegyzést, hogy csak nem a csajozással akarom megoldani a más jellegű problémáimat? És hát sosem tudhatod, hogy hol mire bukkansz. Pontosabban ezt azt lehet tudni. Egyrészt, hogy ha valami komoly gondod van, akkor az az életed több területén is manifesztálódni fog. Másrész - matek, meg mérnökség - néha bizonyos problémákat könnyebb úgy megoldani, hogy áttranszformáljuk őket egy másik koordináta rendszerbe, ott megkeressük a megoldást, aztán azt transzformáljuk vissza a kiindulási rendszerbe. Magyarul igenis lehet, hogy pont a csajozás kapcsán jön egy felismerés, ami mondjuk a munkában is alkalmazható. Vagy bunyó közben ugrik be valami, amit utána a csocsóasztal mellett is hasznosít az ember. Vagy fordítva.
Tehát ott tartottam, hogy két dolgot csinálok egyszerre: kudarcot kerülök és hibázom. Mondjuk ez utóbbi eddig a csajozásban nem jött elő, de ami késik... Mert megtanultam, hogy hibázni nem szabad (ebből jön a kudarckerülés), de azt is, hogy úgyis elbaszom. Hogy nem lesz elég jó. (Lásd, ha eleget mondogatod egy gyereknek, hogy rossz, vagy hülye, akkor elhiszi és rossz lesz, vagy hülye. Esetleg mindkettő.) És vicces módon pont ebből esik ki a megoldás: nem csak, hogy szabad kockáztatni, de kell is. A hibázásra való fura belső igényt igen egyszerű kielégíteni - és ezzel a feloldozás lehetőségét megteremteni - azzal, ha kockázatos helyzeteket is vállal az ember. Ha van kockázat, lesz hiba (és ha nincs hiba, nem volt elég nagy a kockázat). Ami ugye megoldás a kockázatkerülésre. Ez pedig összhangban van azzal, amit a tudatom diktál (akár csajozásban, akár a munkában), hogy új dolgokat kell kipróbálni, mert az az érdekes, az köt le, az szórakoztat.
Egy kicsit elgondolkodtam azért azon, hogy hogy a fenébe lehet az, hogy a másik játék, - amit hetekkel ezelőtt felfüggesztettem - amiben pozitív metakommunikációval indul az ismerkedés, az működik. Sőt, hibátlanul működik. Nos, jelenleg abban nincs kockázat, amikor pedig évekkel ezelőtt belekezdtem, akkor kialakult, hogy egy idő után rettentő cikinek éreztem, ha nem folytattam a metakommunikatívan már megkezdett játszmát. (Egyébként feltehetőleg tényleg az is, ha bámul és jelezget az ember, kap egy baszom nagy zöldjelzést, aztán nem lép semmit. Ezt majd egyszer megkérdezem néhány lánytól.) Rosszabb volt, mint a félelem, ezért egyérteémű lett a választás - lépni kell. A félelem azóta teljesen megszűnt, de a töketlenkedés hatása - ilyen helyzetben - most is nyomásként jelentkezik. Még nem tudom pontosan, hogy hogy, de mankóként ez is felhasználható. Cikivé kell tennem töketlenkedést, a passzivitást az új játékban is - annak ellenére, hogy messze nem egyértelmű.
Bő lére eresztettem, de a megoldás - most azt gondolom - ilyen egyszerű. A miértek és a hogyanok a megértéshez, a megértés pedig az elfogadáshoz kell. Már csak meg kell csinálni. Ahhoz viszont tényleg csak bátorság meg elszántság kell, amiből mindig is volt elég.
