Szombaton megfordultunk újdonsült vadásztársammal a Jamben. Több kedves hölgyismerősöm is említette, hogy undorító egy húspiac a hely, úgyhogy egyértelmű volt, hogy egyszer meg kell néznünk. Hát igazuk volt. Harcosanyu (hívjuk így mostantól a lányt, akit kétszer is Zsófinak hazudtam) már többször leoltott, hogy ő bizony a kedvenc terepemre nem jön velem többet az életben, mert az biza húspiac. Pedig nem, csak látni, ha valakinek tetszel. Ennyi.
Na a Jam viszont kemény. Bár ott is mások a játékszabályok. Úgy látszik ezek a metakommunikációs jelek nagyon erősen függnek a szórakozóhelytől, bár ez érthető, mert a legtöbb hely egy viszonylag szűk és jellemző réteget vonz be. Illetve ha kialakult egy szokásrendszer és egy törzsközönség, ami csak relatív lassan cserélődik, akkor ez fenn is tud maradni. Az újak alkalmazkodnak. Na de vissza a Jamhez - ha kissé szétszórt vagyok, az csak azért van, mert közben épp Skype-on tanácsadok Harcosanyunak és megint kurvára igazam van. Már megint értek a hulladék pasikhoz. Főleg, ha az exem hülyeségeit lehet felfedezni az ostoba viselkedésükben.
Szóval Jam, ahol találkoztam életem első nőjével, aki azért pattintott le, miután nagy nehezen felhívta magára a figyelmet, mert apuka vagyok. Ja, hogy még nem mondtam? Hát igen, van annak oka sok. Majd mondom még. Na volt ez a lány, akivel másodszorra vettem csak fel a kapcsolatot. Elsőre még az este elején, amikor először jártuk körbe a helyet Magashelyessel felmérni a terepet. Mentünk, nézett, magas volt, vékony volt, barna volt, nagyon nézett és enyhén rövidlátó vagyok. Arrafele vettem a kanyart, pár taktusnyit táncoltam vele, aztán elfordult. Azóta rájöttem, hogy csak dörgölőzni akart, de akkor épp nem volt erre indíttatásom - fiatal volt az este és sok volt még a lehetőség ahhoz, hogy nagyon mórikáljam magam.
Aztán később már egyedül sétáltam újra körbe, amikor megint megláttam, integetett, hogy menjek csak oda táncolni vele. Nyilván egyből rákenroll. Mármint az a cavardfelaszőnyeget fajta, amit annyira nem bírok, hogy imitálni sem tudom rá a táncot és az utóbbi tizenöt évben egy kicsit sem fejlődtem ezen a térem (holott úgy általános táncügyileg meg igen). Na de hát ha ez volt, ez volt, elkaptam a kezét, gondoltam rongylábazom meg alibizem egy kicsit, de ... a keze olyan merev volt, hogy ihaj. Mintha görcs állt volna bele. Az egy dolog, hogy szorított, de a karja is feszült. Fura. Persze arra gondoltam, hogy szintén aspie (ezt már mondtam, de még tutira lesz téma).
- Téged sem tanított meg a mamád rokizni? - Próbáltam egy laza viccel elvenni a helyzet élét, amit mint kiderült csak én éreztem. Mert a válasz az volt, hogy de igen. Tuti aspie.
A cavardfel után persze jött a tizenötéve megkerülhetetlen folytatás, a Grease. Na, annak már a fele sem volt tréfa, gondoltam marad a verbalitás, és mondtam a lánynak, hogy azért van abban valami perverz, hogy erre a számra a szüleink dugtak. És itt romlott volna el az este, ha most nem gondolnám azt, hogy sokkal jobban jártam így. A lány gyanakodva rákérdezett, hogy de hát mikori is ez a szám? Mondtam, hogy szerintem 76. Most látom, hogy 78, de nem is rossz tipp. Aztán jött az, hogy mert én mikor is születtem? Megmondtam. Ja, hát ő meg akkor. És mondott egy hat évvel későbbi dátumot. Büszkén, mintha ő fiatal lenne, én meg öreg.
Pedig hát ... a harminc körüli életkorával ez a hat év különbség nem, hogy nem sok, hanem kívánatos is lenne, ha komolyan akarna valamit. Márpedig ilyenkor már illik pedálozni, ha épp nem akkor lépett ki egy kapcsolatból valaki. Nincs ebben semmi rosszindulat, csak hát lejár a szavatosság. Meg is említettem neki piszkálódva, hogy hát te is benne vagy a korban, és hogy bár 16 éves koromban nem annyira illettünk volna össze, most azért kicsit más a helyzet. Na, de jött is a következő kérdés: feleség, gyerek? Gondoltam futókalandnak szánom, vagy sem, nekem kényelmesebb őszintének lenni: gyerek van, feleség nincs.
Erre visszakérdezett, hogy elváltam-e, amire hát az őszinte választ adtam, amit úgy gondolok nem lehetet félreérteni, hogy ha vagyok akkora balek, hogy megházasodjak, akkor már el lennék válva. Na, itt be is fagyott az egész. Még talán lassúztunk egyet, mert jólesett neki dörgölőzni, de aztán heves barát keresésbe kezdett és mire azok megjelentek teljesen befagyott. És tutira a gyerek volt a gond, ami meglepő, mert amikor belevágtam újra a vadászatba, akkor eléggé paráztam attól, hogy hogy lesz nekem majd a későbbiekben párom, vagy ha nem hazudok, akkor akár szeretőm. A Háziúr - szintén zenész, vagyis elvált apu - meg nyugtatgatott, hogy nincs ezzel semmi para, sőt kifejezetten jól veszik a nők. És tényleg, az eddig fél év alatt megismert mondjuk 15-20 nő közül ez az egy volt, amelyik bemerevedett. Meglepő, de szerencsés fordulat, lévén így visszakeveredtem a társaságunkhoz, ahol jobb híján tovább próbálkoztam a két hozzánk tartozó lány közül a helyesebb, magasabb, visszafogottabbal.
A másik, az ahogy megjelentünk elkezdett mászni rám, tapogatni tánc közben még az este elején, de ez rettenetesen zavart, úgyhogy nem igazán bátorítottam. Amúgy aranyos és jó fej volt ő is, később beszélgettünk, le is cseszett, hogy miért nem szedem fel a barátnőjét. Amire hát nyilván az volt a válasz, hogy mert nem akarja. De aztán én meg akartam eléggé ahhoz, hogy egy taxihoz kikisérős, negyedórát fagyoskodós, telefonszámcserélős búcsú legyen a vége.
A racionális és kisbarátnőim által pokolba kívánt énem meg közben azt kívánja, hogy ne hívjon, ahogy a hétfői telefonbeszélgetés végén megígérte. Típusra hasonlít az exre. Nem jó jel. Még nincs itt az ideje. Szombaton megint mennünk kéne lealacsonyodni.