Alig telt el pár hét, és magyarázkodni kell - legfőképp magamnak - hogy miért nem csinálom, amit elkezdtem. Nem, hogy kifogytam a témából, hanem épp az események szaporodtak meg annyira, hogy. Persze butaság nem leírni, mert így meg napokig kattog a fejemben és vagy ötször annyi időt töltök azzal, hogy ismerősöknek mesélek. Pl. a kedves női tanácsadóimnak. Skype-on. Írásban. Sok értelme nincs tehát ezt sem kihagyni, ahogy a kínálkozó lehetőségeket sem. Nagyon frappáns lesz ám ez a felvezetés attól, hogy a lenti léha történet végén tanulság ugyanez lesz.

Karácsony előtt voltunk bulizni pár ismerőssel. Tudod, az utolsó buli, az utolsó csajozási lehetőség január közepéig. Vagyis, ha kihagyod, akkor jó eséllyel szánalmas lúzernek fogod érezni magad. Mert szilveszterkor ugyan mindenki pörög és mulat, de azt az estét erre szánni - hát... bár végül volt bennem elég késztetés és kalandvágy és végül összehoztam életem első igazi szingli szilveszterét, de az majd egy következő bejegyzés lesz.

Szóval itt volt ez a karácsony előtti utolsó nekifutás a karácsony előtti utolsó hétvégén. A DPU chachában rontottuk a levegőt. Kellett erőlködni rendesen, mert nem sokan próbálkoztak ugyanezzel. Két haverral ácsorogtunk és beszélgettünk, kicsit oltogattam őket - nézegettük, hogy ki hogy nem viszi el az este két "legjobb" nőjét. Két kis huszonegy-két éves tényleg csinos és szép lánykát, akik a saját jó nőségükön kívül mással sem voltak elfoglalva. Érdekes, hogy a pasik mennyire nem értik az alap testbeszédet sem. Mármint azt, amit pl. abból az ócskán fordított Allan Pease könyvből meg legetett tanulni úgy 15 éve. Ha dumál egy srác egy lánnyal, az meg nem, hogy nem felé, de inkább egy kicsit a másik irányba fordul és a válla fölött válaszolgat egy-egy szót, akkor az nem fogja mindjárt felszedni. Akkor sem, ha ezt történetesen a próbálkozó nem veszi észre.

Na szóval szórakozgattunk ezen, amikor megjelent az este másik ígéretes tehetsége és elkezdett a közelünkben táncikálni. Nézegettem egy darabig - mindenképp érdekesebb volt, mint a huszonalig éves lánykák, mert a mozgásából látszott, hogy nyitott kifelé. Csak épp végig háttal állt. Aztán néha körbefordult táncikálás közben. A többedik alkalomnál már gyanús volt a dolog - csak egy valami nem stimmelt. Igazából volt szemkontaktus, csak elnézett felém, de a tekintetünk jóval rövidebb időre találkozott, mint hogy az jelentsen valamit.

Aztán odébb állt a lány, de hát gondoltam ez úgyis a nagy semmi. Ha meg nem tud rendesen annak a fiúnak a szemébe nézni aki tetszik neki, akkor így járt. Aztán egyszer csak megint feltűnt egy kicsit odébb - most már nem mellettünk, hanem szembe velem, de még mindig háttal. És még mindig forgot egyet időnként. Na itt már kapcsoltam - csak nem hittem magamnak. Meg azt gondoltam, hogy basszus azért a haverok nyári Kínai útja csak érdekesebb. A nő majd vár. Vagy megtanul normálisan nézni. Meg úgyse biztos. Persze az volt, ez később kiderült. Csak más jelnyelvet veszéltünk. Ott nem esett le, de valahol már hallottam vagy olvastam, hogy a tekinteten kívül ez a másik körül sertepertélés is egy jelzés. Illetve hát hívhatjuk bénázásnak is, amennyiben nincs szemkontaktus, de nem véletlen.

No, a lányka egy idő után elunta, hogy hiába nem szemez velem 2.5 másodpercig, hiába nem mosolyog vissza, hiába vagyok amúgy nyakig egy beszélgetésben, mégsem megyek oda hozzá, úgyhogy elrongyolt a sűrűjébe a barátnőjével. Majd utána megyek gondoltam én a lúzerek ráérős magabiztosságával, csak még meghallgatom, hogy hogy volt az a pár nap Hong Kongban. Addigra fel is tűnt a kis jelölt, beszereztek két szerencsétlen alakot, azokkal megálltak a szinte üres tánctérrészen tőlünk fél méterre. Hogy lássam. Még párszor elsétálgatott mellettem a lányka az újdonsült lovaggal - na akkor megkaptam a szembenézést. Azt mondták a szép szemek, hogy "hát így jártál bazmeg". És részben tényleg. Másrészt nem csak én jártam így, mert ha csak így lenne, akkor nem demózik és nem üzenget nekem. Érdekes, hogy erre tudta használni a tekintetét.

És akkor a tanulságok. Mert az mindig kell, hogy legközelebb ne legyen. Először is eszembe jutott egy rettenetesen bölcs matekos megállapítás, amit még valamikor az első - öt évvel ezelőtti - vadász szezonban tettem. Mégpedig az, hogy a sikeres ismerkedések számát a legegyszerűbb azzal növelni, ha az ember minél kevesebb lehetőséget hagy ki. Írogathatnék itt most ilyen valószínűség szorzatokat, pl. Pm*Pk*Pl, de úgysem lenne igaz, mert nem függetlenek a változók. Az, hogy leszólítok-e valakit (Pl) nyilván nem független attól, hogy tetszik-e nekem (Pk) és attól, hogy én tetszem-e (Pm) neki. Bár az utóbbi a legtöbb pasinál totál nem korrellál, de ez legyen az ő bajuk.

Szebbnek, vonzóbbnak lenni elég nehéz. Főleg egy szint után, ha az ember már kikupálta magát, megfelelően öltözködik, meg van a stílusa és a nézése. A plasztikai műtét drága,, a Porsche is drága (és kispálya). A kihagyott, ellazáskodott lehetőségeken azonban sokat lehet nyerni. Akarom mondani sokkal lehet javítani az életminőséget. Vagy épp a nagy ő megtalálásának a valószínűségét - érzékenyebb lelkűek és olyan életszakaszban levők kedvéért.

A másik dolog, és ez új megfigyelés, hogy nem szabad ennyire biztosra menni. Egyrészt, mert az új szituációkat nem tudja kihasználni az ember, mint pl. ebben az esetben, másrészt azért mert az plusz izgalom, harmadrészt pedig - és ez a nagy tanulsága ennek az estének - azért, mert ott helyben egy elutasítás sokkal jobb, mint utána még napokig azon kattogni, hogy mi lett volna ha. Hogy de nagy marha voltam.

Főleg, ha még aztán blog bejegyzést sem ír róla időben az ember. De a szilveszter így is jó volt, köszi.