Rájöttem ám - bár amilyen feledékeny vagyok, talán sokadszor - hogy sokkal jobb lenne gyorsan és röviden írni, már csak azért is, mert akkor kihasználhatnám a teleregényekben is működő trükköt. Tudod, ami hétről-hétre visszacsalta anyádat a Dallas elé: mi lesz Jockeyval? Csak a megmondós énemet kell egy kicsit lenyomni, a bennem élő Szikszai Etust, aki mindig a végén mondja meg a frankót.
A fonalat ott tettem le, hogy múlt hétfőn felhívtam az első ex típusú lányt. Azért mondom, hogy első, mert meglepne, ha olyan ügyes lennék, hogy nem lenne több. Vagy ha olyan peches, hogy nem csak ex típusú, de másmilyen se lenne. Hogy mondod? Szerencsés - ugyan, majd azt én tudom.
Szóval persze nem hívott. Szerdáig kapott haladékot, aztán kis töprengés után rácsörögtem. Kicsit dolgozni kellett magamon, hogy teljesen elengedjem ezt a megígérted vonalat, mert akkor tutira arra fut ki a beszélgetés, hogy azért ez nem szép dolog, és tudni kell nemet mondani. Eszembe jutott apám egyik idegesítő sztorija a sok közül, amit az egyik volt főnökéről mesélt, aki egyébként aggresszív kismalacként elég sok nagy cégnek is nekiment. Maga a történet nem is érdekes, csak a csattanó, hogy valami lázongás, fenyegetőzés végén a csóka azt kérdezte: "mit akarsz elérni?". És tényleg mit is? Hogy igazam legyen? Hogy megbüntessem a másikat?
Persze ez a beszólogatós verzió csak akkor jött volna, ha úgy reagál a hívásra, ahogy, de hát ugye az ember sokszor tudatalatt is megágyaz ezeknek a szituknak. Pl. jó eséllyel elég lett volna csak rákérdezni, hogy meggyógyult-e. De ehelyett adaptáltam a Háziúr tanácsát, aki korábban azt javasolta, hogy írjak rá szimplán, hogy eszembe jutott valamiről. Persze az SMS nem jó, mert figyelmen kívül hagyható, ha egyébként nem nagyon jó a másiknál az ember. De hát akkor telefonált volna, ugye. Úgyhogy inkább felhívtam, és előadtam, hogy hétfőn éjszaka bulizni voltunk és megint szétfagytam az utcán, amiről eszembe jutott az a jó kis közös szombati didergés. Erre persze elmaradhatatlan kérdés, hogy kivel voltam (ha nem kérdezi, akkor meg mesélem), amire remek válaszom volt: ja, hát az egyik külföldön élő barátnőmet kellett megsétáltatni. Igen, én ilyen népszerű pasi vagyok és más lányok szívesen vannak velem. (Naná, ha mindenki hazamegy, mert nem bírja a tempót...)
Ja, és apropó, jobban van-e már. Ami egyébként valamennyire tényleg érdekelt - praktikus okokból nyilván. És hát lássuk be, maga a kérdés csak verbális símogatás, hiszen egy köhögős náthás izébe ritkán szoktak belepusztulni az emberek. De így felvezetve ő már nem érezte számonkérésnek, így nem kezdett el magyarázkodni, amitől én nem mentem át igazságosztóba, hanem maradhattam az fanyaron szórakoztató pasi, akinek akkor épp a legjobb volt lenni.
Asszem tudatalatt bevetettem az egyik meggyőzési trükköt, amit nem rég olvastam egy nagyon jó könyvben, de igazából az apámnak hála már tízévesen internalizáltam. Persze ő nem meggyőzni akart, csak rámrakta rendszeresen a prekoncepcióit. Ami általában az volt, hogy én vagyok a feketeseggű, a hibás és ráadásul direkt csináltam, és ezért ha valami gáz volt, akkor már eleve azt kérdezte, hogy miért csináltam. Miért kellett elrontani, pl. Pedig adott esetben nem kellett, csak sikerült, vagy esetleg nem is én voltam. Na az ilyenek jól megágyaztak annak, hogy eszembe se jusson nem totál direktebe kommunikálni mindenkivel. De most menet közben szerencsére kapcsoltam.
Először ugyan azt kérdeztem, hogy nincs-e kedve eljönni velem moziba (ugye ha hezitálós a dolog, akkor itt eleve hiba, hogy nem azt kérdezi az ember, hogy van-e...), de aztán beugrott valami, és a válasz előtt folytattam, hogy jó lenne, mert senkit nem tudok rávenni, hogy megnézze velem a Sherlock Holmest. Egyből vissza is kérdezett, hogy muszáj-e azt, meg hogy az biztos jó film-e. Vagyis nem azon gondolkodott, hogy jöjjön-e, hanem, hogy mit nézzünk. Persze lehet, hogy amúgy is igent mondott volna, de így trükkösebbnek érezhetem magam.
Aztán Harcosanyu helyretett, amikor elmeséltem a sztorit: ügyes a lány, megdolgoztat, ezzel biztosabbra megy (haha), te meg közben büszkének érzed magad. Végülis lehet, bár ez olyan Agatha Christie-s, ahol mindig utólag derül ki, hogy valójában azért volt úgy, mert.
És hát végülis - onnantól kezdve igazi a játék és a hódítás, ha nem az elejétől egyértelmű a dolog. Kicsit más ez, mint amit általában játszom a szórakozóhelyeken. Ott szinte mindig garantált a siker. Mert úgy választok.
