Ami egy elég veszélyes és destruktív játszma tud lenni egy kapcsolatban, az egész hasznos kis játék vagy eszköz lehet kapcsolat építésre, a vonzalom szítására, az érdeklődés felkeltésére. Az előző bejegyzésben leírt történetben is szerepelt ez a stratégia, bár ugyanúgy nem volt tudatos választás, mint ahogy a mostaniban sem.
Múlt hét szombaton egy szakmai összejövetelen indítottunk néhánt félig-meddig kollegával. Az összejövetel szervezői úgy tervezték, hogy ott majd a DJ hatására spontán buli fog kialakulni, de ez természetesen nem történt meg a normális ivararány ellenére sem. Ennek részben az is az oka, hogy szar a hely, a buli egy előtérjellegű helyen lett volna, ami totál ki volt világítva, ráadásul a köznség két jól elszeparálható társaságból állt össze. Reménytelen volt, ahogy tavaly is. Ezért aztán az egyik kicsit lúzer-type sráccal a csapatból át is menekültünk egy közeli helyre, ahol nem mondom meg milyen koncert volt.
Lúzer-type srác egyébként kedves, rendes, teljesen renben van, nemrég szakított, szóval remek társaság a kalandozásokhoz. Volt is akkora szám, hogy egyből kérdezett, hogy ez hogy, meg azt hogy, mert hogy ő régen csinált ilyet utoljára. Na nem ettől lúzer-type ő, hanem alapból, de olyan szeretetre méltó módon. Ami még érdekes, hogy ennek ellenére bátrabb, mint én. Pontosabban úgy látom, hogy amihez nekem bátorság kell, azt ő gondolkodás nélkül meglépi. Apró dolgok ezek, igazából egy két pici momentum csak, de érdekes volt látni.
Persze én nem csak azokat néztem, akik zenéltek, hanem azokat is, akik őket nézik, de nem nagyon láttam sem érdekes sem érdeklődő lányokat. Ki érti ezt, talán a koncertre figyeltek.
Mivel a haver kocsival jött, ezért leginkább egyedül rohangáltam a pulthoz meg ennek következtében a WC-re is. Az egyik ilyen túráról visszafele ahogy vágtam át az azért elég szellős tömegen, egyszer csak úgy látványosan megijedt egy lény a baloldalamon. Valószínűleg csukott szemmel táncolt, vagy csak nagyon rafinált módot választott arra, hogy felhívja magára a figyelmet. Mindenesetre szórakoztató akció volt, rögtön elnézést is kértem tőle, meg kapott egy amolyan értsd, ahogy akarod simogatást. Szabadkozott egy kicsit, de táncolt tovább és hát mivel innen nem nagyon volt továbblépés és úgyis mellettünk álltak, nem forszíroztam a dolgot. A haver persze két percen belül elkapta a lányt - bár szabad préda volt, de ez azért egy kicsit fura - és magyarázott neki valamit, amit nem hallottam, de a testbeszédből látszott, hogy nagyon le lett pattintva.
Aztán a lény társasága előttünk elvonulva - nyilván - elindult volna előre, de akkor már összeakadtunk. Nézett, néztem, táncoltunk. Jó is volt ez úgy. elsőre sem tűnt csúnyának, de így közelről kifejezetten tehetséges versenyző benyomását keltette. Próbáltunk beszélgetni is, de ez a zenének köszönhetően feltehetőleg elég szürreálisra sikeredett. Legalábbis az a verzió, ami az én valóságomban játszódott az volt és ebből gondolom, hogy odaát sem volt sokkal koherensebb. Közben észrevettem, hogy jelentősen megnőtt az értékelési szintem a közelben ácsorgó lányok szemében. Hiába, a social proof - ha másnak kell, nekem is kell. Na meg talán a scarcity principle. Aztán valahogy megbomlott a harmónia és a lány előbbre nyomult a barátai után, de akkor ez nem tűnt vészesnek, végülis nem kell összenőni az első pillanattól. Sőt, ez így sokkal kényelmesebb.
Aztán a koncert után megkerestem és elkezdtünk beszélgetni. Hát. Nem volt egyszerű. Kérdeztem valamit, amire az volt a válasz, hogy ne értsem félre, ő tökre örül és normális esetben folyamatosan mosolyogna rám, de hát szarul van lelkileg és különben is valami belement a bal szemébe. Aztán próbálkoztunk még ezzel a beszélgetés dologgal több-kevesebb sikerrel, de egyre gyakrabban jött elő az, hogy valami belement a bal szemébe. Én nyugtatgattam, hogy biztos kötőhártyagyulladás, de valahogy ez sem használt. Addig ment ez a szenvedés, amig a barátai úgy nem döntöttek, hogy elég az faltámasztásból, és el nem indultak valami ülőhely felé. A lény meg se szó, se beszéd ment velük. Hát ha menni akar, hadd menjen gondoltam, nem volt jó a hangulat, a fenének sincs szüksége arra, hogy egy hisztis nő után kóboroljon mint valami alamizsnát váró kutya.
Megdumáltuk a haverral, hogy lassan átnázünk egy harmadik helyre, ahol egy ismerős lány, egy barát várt - aki visszatérő szereplője lesz a blognak, de még nem kapott nevet. Bár a lány úgy ült a barátaival, hogy jól látott minket én nem foglalkoztam vele. Ha nem kujtorgok utána, hát messziről nyálcsorgatni még kevésbé fogok.
Aztán elkezdődött még valami koncert, amibe belehallgattunk indulás előtt, ott hagyva a kedvest a barátokkal, hadd masszírozzák ők a lelkét. Vagy a szemét. Indulás előtt még elkérem a telszámát azzal, hogy majd ha összeszedi magát, akkor beszélünk. Elindultam feléjük, aztán inkább mégis úgy döntöttem, hogy a sör szerzés pillanatnyilag fontosabb, majd utána megbeszéljük a dolgot. Ahogy odaértem a pulthoz, már ott volt a hátam mögött a lány, hogy bocs, de blablalba. Mondtam, hogy semmi baj, ha ilyen szar passzban van, akkor tényleg menjen inkább haza, de előtte cseréljünk számot, mert kiváncsi vagyok, hogy milyen amikor jó formáját hozza.
Hatásos volt, bár én pillanatnyilag tényleg beértem volna egy telefonszámmal. Azt nem kaptam, több órányi beszélgetést azt igen. A barátok szépen otthagyták nekem, lúzer-type srác is kénytelen volt egyedül távozni. Mi meg még vagy két órát beszélgettünk. Valójában egész normális és kedves volt, az első csók után pedig piszok lelkes is. Az estét lezáró kísérgetés közben ő maga kezdte forszírozni a telszám cserét ahogy kiértünk a helyről. És, hogy csörgessem meg, hogy lássam, hogy nem vert át. Nem vert át.
Na ez a jelenség viszont - és ez áll a húzd meg, ereszd meg mögött is - szerintem egyértelműen a scarcity principle megmutatkozása. Magyarul hiány elvnek fordítanám, de nem tudom, hogy mi a hivatalos meggyőzéstechnikai elnevezés. Röviden arról van szó, hogy az emberek nagy-nagy többségére igaz, hogy ha volt valamink (vagy valamiből valamennyink) és azt elvesztjük, vagy szembesülünk elvesztésének lehetőségével, akkor a dolog hirtelen felértékelődik a szemükben. Pontosabban elkezdjük jobban akarni, miközben ugyanannyira tartjuk jónak.
