Akkor, ahogy ígértem, a tanulságok és a megfigyelések. Az előző bejegyzésből átemelek egy bekezdést, aki olvasta, az ugorja át. Aki meg nem, az olvassa el azt is, mert milyen dolog ez mégis.
Az egészbe csak úgy szabad belevágni, ha meg vagy róla győződve, hogy amit teszel, az helyénvaló, de legalábbis elfogadható. Vagyis ha nincs bűntudatod. Ide egyébként elég könnyű tudati úton eljutni. Az első lépés az, hogy nyilván szemét vagy, amikor ezt csinálod. A másodikban felismered, hogy amúgy is szemét vagy, mert egyik csajtól sem akarsz semmit, tehát ez már nem oszt, nem szoroz. És akkor jönnek az érdekes helyzetek és érdekes felismerések. Először is az, hogy nagyon gyakran fogod magad nagyon menőnek és lazának érezni. Csak úgy elejteni a haverok vagy a kollégák előtt, hogy na ma találkoznom kell az egyik csajjal. Aztán felébredni mellette, és arra gondolni, hogy majd felhívod a másikat és estére megbeszéltek egy randit. Vagy azon mosolyogni, hogy ha az egyik nem ér rá, akkor majd ráér a másik. Ha meg a másik sem, akkor végre lesz egy nyugodt estéd.
Ez a jól hangzó része a dolognak, de lehet belőle tanulni is. Például azt, hogy mennyire tudunk hazudni, ha kell. Én mindig tudtam, hogy tudok, de emellett kényszeres igazmondó voltam. Úgy dömtöttem, hogy igazat mondok, ha törik, ha szakad. Mert az a helyes. Nemrég egy interneten fűzögetett lény oktatott arról, hogy tudományos tény, hogy mindannyian naponta többször hazudunk. Asszem többet nem írtam neki. Na hát én karcosabb koromban - úgy huszonötig - ezeket a mindennapi hazugságokat is hanyagoltam. Lásd pl.: "Hogy vagy? Jól." A hogyvagyra az volt a válaszom, hogy ez egy hülye kérdés, nem lehet rá válaszolni, ha érdekel valami konkrétan, akkor kérdezd azt. Vagy az, hogy ez nem egy kérdés, mert csak egyféle válasz van rá, az hogy jól. Ha meg nem jól, akkor nyilván nem akarod meghallgatni a részleteket.
De azt is gondoltam, hogy nem tudni hazudni nem jó dolog. Mert az egy eszköz, ami bármikor kellhet. Akár az életed megmentésére. Nem az eszközök a rosszak vagy jók, hanem ahogy használjuk őket. Na de ez már régen volt, mostanra már pontosan tudtam, hogy nem okoz ez nekem gondot. Továbbra sem csinálom gyakran, mert nincs rá szükségem, de érdekes volt eljátszani vele és megfigyelni a belső hatásokat. A legtöbb ember ugye úgy bukik le a hazugsággal, hogy valójában nem akar hazudni, csak gyáva igazat mondani. Ezért bénán csinálja. A tudatalattija nem engedi, hogy jól csinálja. Mert csinál valamit (például félrekefél, ugye), de a lelkiismerete megszólal. Na Harcosanyunak pont volt tavaly ősszel egy ilyen versenyzője, úgy is került vele elő ez a téma.
Szerintem döntsd el, hogy csinálod-e, és ha nem tartod helyesnek akkor ne csináld, ha meg igen, akkor vállald a lelki terhet. Ami ugye nem lesz nagy, mivel nem tartod helytelennek a dolgot. Ez részben az elvhűségről is szól. Hogy komolyan gondolom-e az elveim. Komolyan gondolom-e, hogy rossz, elfogadhatatlan dolog megcsalnom a másikat (figyelem, nem általában, hanem azt a másikat és akkor), vagy csak olyan sokáig játszottam ezt a szerepet a világ előtt - pl. beszélgetésekben - hogy most már magam is elhittem. Félig. Amig van közönség és nincs tét. Aztán ha éles lesz a szitu, ha ott gőzölög a punci, akkor hirtelen összeomlik az egész. És utána persze visszaépül és jön a bűntudat.
Arra sem árt figyelni, hogy minél kevesebbet kelljen effektív hazudni. Ez akkor megy jól, ha egyébként sem tárgyalod ki minden perced a másikkal, ha nem lógtok folyton egymás nyakán, és ha kialakul egy menetrend. Ezek mondjuk szerintem korrekt viselkedés mellett is fontos dolgok, szóval nem volt nehéz így csinálni, csak egy pici plusz figyelmet igényelt. Ha nem találkozik az ember egymás utáni napokon az egyes lányokkal - márpedig miért tennénk ilyet egy friss kapcsolatban - akkor pl. lehet úgy időzíteni, hogy egyik nap az egyik lány, közvetlenül másik nap a másik. Ha nem akarod, hogy a másik meglepjen egy telefonnal, akkor meg fel kell hívni időben. Én pl. ugye ezt egyszer elszúrtam ex-típusúval.
Abba azért, hogy ez elsőre ilyen simán ment, az is belejátszik, hogy Dilibogyó nem akart nagyon szoros kapcsolatot velem. Én eleinte meg is voltam győződve róla, hogy ő sem játszik tisztán, pedig csak így volt kényelmes neki. Heti egy randi, semmi telefonos lélekápolás.
Hogy szemétség volt-e ez? Lehet. A tények viszont a következők. Egyik lány sem jött rá, nem érzett meg az egészből semmit. És itt a lényeg az, hogy nem érezte, nem volt ami bántsa őket. A szememre lehetne még vetni azt, hogy úgymond nem adtam meg az esélyt a normális kapcsolatnak. Ez igaz. De ennek semmi köze ahhoz, hogy egyszerre voltam velük, mert amúgy sem adtam volna meg. Nekik sem, azoknak sem, akik előttük voltak. Nincs itt az ideje, nem vagyok rá kész, nem igénylem, dolgoznom kell magamon. Húzd alá. Emellett egyik lány sem fogott meg annyira, hogy ez szóbajöhetett volna. Ezt persze az elég hamar tudtam, vagy sejtettem, de hát ilyet mindannyian csinálunk. Van, aki azt mondja, hogy nem tudhatod, amig bele nem mész. Ex-típusú is így gondolta, mondta is a szakításnál. És részben igaza van. Exszel annakidején hónapokig kerülgettük egymást. Akkor (huszonnégy évesen) nagyon rendes pasi voltam, és meg is mondtam neki, hogy ez nem az. Ebből nem lesz semmi. Éreztem. Gondolom nem kell kifejtenem, hogy kurvára nem volt igazam.
