Hűvös vadász

Na ez a bejegyzés 100%-ban érdektelen lesz mindenkinek - kivéve természetesen engem. Vagyis ez nagyközönség előtt elkövetett terápiás célú szellemi maszturbáció, aminek az értelme összesen annyi, hogy mégegyszer összeszedjem azt, amit szombat éjjel a Margitszigeten ücsörögve összeraktam magamban. Nagyrészt persze korábbi felismerésekből. Szóval az előző bejegyzést azzal zártam, hogy ronda vastag, de láthatatlan korlátokat tapintottam ki a lelkemben. Ehhez csak jó pár este el kell menni, nézegetni a nőket, felismerni a helyzeteket, fejben lepörgetni, hogy hogy indítanám a beszélgetést, aztán csöndben állni és nézni tovább. Aztán érezni kell. Érezni azt, hogy mi történik, amikor elképzelem, hogy odamennék. Mi a belső reakció. Persze itt van az a pont, ahol le kell lőni a matekozást, mert ha magyarázatot keres az ember, akkor mindig könnyen talál olyat, ami logikusan hangzik, és kicsit sem karcolgatja az egóját, vagy kezdi szúrni a tudatát. Szépen el lehet racionalizálgatni, és nem észreveni a hibát.

Olyan ez, mint amikor bunyó közben rúg egyet az ember, közben leengedi a kezét, ezért jól arcbaveri az edzőpartnere. Aztán megint. Aztán megint. Vagy csocsó közben harmadszor kapja be ugyanazt a szar cselt. Na aki figyel, az észreveszi, hogy hoppá, valamit nem jól csinálok. Aki meg racionalizál, az másra fogja: köcsög volt az edzőpartner, túl nagyot ütött, vagy túl gyorsan - pl. ha kifejezetten lassú gyakorlás volt a cél -, illetve mázlija van a csocsós ellenfélnek. Na ilyet biztos mindenki hallott már.

Elkanyarodtam. Szóval megfejeltem párszor a korlátot. Tudtam, hogy mit kéne tenni, de nem tettem. Sokszor. Elképzeltem, hogy lépek, és ... Szúró érzés volt. Illetve inkább vergődős. Ott volt valami elfogadhatatlan dolog - a kudarc. Masszívan kudarckerülő vagyok, ezt eddig is tudtam. A kudarckerülés nem egyenlő a gyávasággal. Olyan helyzetekben, ahol nincs mit veszíteni - sőt, ahol nincs mit nyerni - néha még túl elszánt is vagyok. Nem, ennek más a gyökere. Nem a cselekvéstől való félelemről szól, hanem arról, hogy a rossz eredmény nem elfogadható. És minden rossz, ami nem elég jó. És az elég jó az - legalábbis belül - nincs definiálva. Tehát minden rossz. És ez örök csiszolgatásra kényszeríti az embert. Engem. Meg minden elbaszott perfekcionistát. Miközben a mérnökagyam pontosan tudja, hogy az elég jó a tökéletes megoldás, és a túl jó az rossz. Például azért, mert drága vagy sokáig tart. Nyilván, ha visszakanyarodunk a csajozáshoz, akkor az utóbbiról lehet szó. Addig agyal az ember, amíg reggel lesz, de legalábbis jön egy másik versenyző. Rosszabb esetben töketlennek mutatod magad és az megöli a vonzalmat.

Nem attól félek ilyenkor, hogy leszólítok egy nőt és atom paraszt lesz, kinevet, beszól vagy épp ignorál. Nem is attól, hogy a szoftverben lesz valami komoly defekt és az ügyfél vagy az ő ügyfelei berágnak. Ezeket a helyzeteket teljesen jól - sőt, némelyiket kifejezetten élvezettel kezelem. Ez egy totálisan irracionális, egy kívülről, felülről jövő, egy láthatatlan és állandóan elégedetlen isten kritikájától való félelem.

Az agyam tudja, de érezni nem ezt érzem, és ennek azoka - természetesen, mint minden második elbaszott filmben - az apám. Gyerekkoromban két dolgot tanulhattam meg erről. Az egyik az, hogy bármit csinálok, semmi nem jó. A másik az, hogy a hibázás - az, ha nem jó - nem megbocsátható. Nem akarom sajnáltatni magam, nem állítom, hogy soha nem kaptam egy dícséretet, hogy minden reggel egy pohár hideg mérget ittam a salak mellé, mielőtt elmentem a bányába, ahol 27 órát dolgoztam. De a hatás ez volt, és ez a lényeg.

(folyt. köv.)

A pénteki szerencsétlenkedés hatására szombaton megint nem voltam valami jó passzban. Harcosanyu le is osztott kicsit cseten, ahogy kell. Ahogy azok szokták az embert, akiknek épp megy a szekér, neki pedig szerencsére (na meg egy ici-picit hála nekem) most megy. Éjfél körül azon vekengtem, hogy elinduljak-e így, mert hát hangulatom nem volt, kezdett kényszeresnek hatni az egész dolog. Harcosanyu szerint "túl matekozom", és ezt érzésből kell csinálni, mint ahogy őt most épp elcsavarta egy tehetséges fiatalember. Ezzel a tanáccsal több baj is van. Ha nem megy valami, akkor az a tanács, hogy érzésből csináld, az inkább bosszantásnak számít, mint tanácsnak. Aztán hát ha valamivel én mindig is hadilábon álltam, az az érzés, érzékelés, EQ. És ezt ő tudja is. De ettől függetlenül is, a helyzet az, hogy természetesen mindkét dologra szükség van - az érzésekre, önmegfigyelésre, érzékelésre és a gondolkodásra is. Szinte bármit is akar megtanulni vagy változtatni magán az ember. És ezt kettőnk közül konkrétan én tudom jobban, mert én használtam ezt a módszert arra, hogy olyan dolgokat tanuljak meg, amikről több mint egy évtizede azért nem gondoltam volna, hogy menni fognak. Sőt, hát senki sem.

Neki meg úgy alakult az élete, hogy csak egy évig volt ebben benne. Ez most jó misztikusan hangzik, de nem baj. Valójában semmi különös, a lényeg, hogy tanulni tudok. És ez pontosan úgy működik, hogy éles helyzetben - legyen itt szó csajozásról, csocsóról, valami labdajátékról vagy bunyóról - általában tényleg nincs idő nagyon gondolkodni. Akkor reagálsz, alkalmazod a tudásod, ha úgy tetszik érzésből csinálod. Viszont amikor nem vagy benne - edzés után, egy meccs vagy egy leszólítós este után, avagy akár két menet között - akkor szépen végig kell elemezni, hogy mit csináltál, mi volt a hibád, miért csináltad és aztán át kell gondolni, hogy legközelebb hogy fogod csinálni. Mert így lehet fejlődni. Bármiben. Aki nem veszi észre a hibáit, annak nincs esélye a javításra. Aki csak észreveszi a hibáit, de nem gondolja újra át őket, és nem keresi meg a módját, hogy hogy tudna javítani rajtuk, az elszalasztja az esélyt.

Na ezt mind nem írtam le Harcosanyunak, mert inkább úgy döntöttem, hogy a szar hangulatom ellenére is kidöcögök a Holdudvarba. Sőt, pont azért. Felmentést is adtam magamnak előre, hogy csak kimegyek és iszom egy sört, ücsörgök, végülis ezért akartam szabad lenni. Megtehetem. Aztán majd hazajövök. Mire kiértem, persze már kattogtak a célok, hogy lesz, ami lesz, véget vetek ennek az utóbbi pár hónapban elharapózott töketlenkedésnek, és megszólítok öt nőt. Kettő volt, akinél természetesen adta magát a helyzet. Az egyik az pont leült ahhoz az egy darab szabad asztalhoz, amit két másodperccel azelőtt vettem észre. Észrevehettem volna persze hamarabb is, ha nem azt nézem, hogy milyen szuper alakja van. Nem az asztalnak. Na, ezt kihagytam. Aztán jött még egy lehetőség - típusban az előző nap meg nem szólított lányra hasonlított. Szánalmas ez a jelző, mi? Amikor azzal azonosítható be valaki, hogy hogy nem csináltam vele semmit. Na, hát ez a lány is így szerepel majd az emlékkönyvben. Bár az apróbb jelzéseket egyre jobban veszem. Azt gondolom. csak hát egy baj van - ez egy modell, egy elmélet, de igazából eldönthetetlen, hogy mi volt az üzenet, illetve, hogy volt-e, mert nem ellenőriztem. Ha nem megyek oda, sosem tudom meg, hogy jól értékeltem-e a helyzetet, márpedig ez például pont kurvára érdekel. Ez valami, ami nekem érdekes és izgalmas tudás - talán pont a korábban emlegetett alacsony EQ miatt - meg amúgy is szeretek "megfejteni". Riszörcs bazmeg, meg black box testing. Na ez utóbbit majd elmagyarázom egyszer azoknak, akik nem mérnökök.

Néha azért csak jó a racionalitás, mert eljut oda az ember, hogy amit csinál, az nem csak érzelmileg rossz neki (most komolyan, kinek jó az, hogy sok blog bejegyzést kitöltő töketlenkedést mutat be?), hanem értelmetlen is. Itt kockáztatás nélkül nem lehet továbblépni, de az nem is baj, mert bizonyso helyzeteket kifejezetten vonzóvá tesz számomra a kockázat. Másokat meg nem. És itt - mint szinte mindig, amikor érthetetlen és láthatatlan falakba ütközik az ember - előkerül a gyerekkor.

Múlt hétvégén megint volt alkalmam szétgondolkodni magam. Vagyis bénáztam, de lett eredménye. Pénteken Magashelyessel elmentünk a Vogue hajóra ecopub buliba, mert az be szokott jönni. Legalábbis most, hogy így jobban végiggondolom, a négy alkalomból ez volt az első, hogy nem sikerült begyűjteni legalább egy csókkal nyomatékosított telefonszámot. A fene, ha előbb rájövök, akkor talán jobban csípkedem magam. Most aztán kereshetek más statisztikai mérőszámot ami azt mutatja, hogy nem szoktam hibázni.

Persze ahogy kell, ott volt az a csajszika, akit a legutóbb ragadtam el, és akinél azt hiszem egy kicsit túltoltam a dolgot elsőre, ezért aztán amikor két nap múlva hívtam, nem vette fel a telefont. Most meg olyan bocs, hát így jártál fejjel nézett, amin én jót vigyorogtam, mert tudtam, hogy az a túltolás az nagyrészt szándékos volt. Teszt, hogy tényleg jól gondolom-e, hogy hiába jött fel hozzám reggelizni hajnali hat körül, ha úgy érzem, hogy nem lehet, akkor tényleg nem lehet. Ki kellett próbálni. Igazam volt.

De nem is ő volt az érdekes, hanem egy nagyon pici és egy nagyon csinos lányból álló páros. Szerintem jeleztek, forgolódtak ott mellettem egy darabig, aztán bénáztunk még egy ideig Magashelyessel, aki közölte, hogy a nagyon csinos az rá van kattanva - nem értem honnan vette, szerintem felénk se néztek, de ő váltig állította, hogy "low hanging fruit", ezért nem érdekli. Egész addig nem érdekelte, amig meg nem láttuk, hogy valami lúzer banda próbálkozik náluk. Ultimátumot adtam, hogy vagy továbbállunk, vagy rápróbálkozik. Én meg addig beszélgetek a pici lánnyal, aki szintén tehetséges volt. De persze ő is olyan beszari, mint én. Pedig mondtam neki a frankót, a lány nagyon távolságtartóan viselkedett a sráccal, aki mindig újrakezdte a beszélgetést. Volt egy jó pillanat, amikor plusz pontért úgy robbanhattunk volna be, hogy ezek az arcok még ott ácsorognak, de a lányok látványosan próbálnak szeparálódni. De hát én is elméleti szakember vagyok, Magashelyes nem mozdult, és én is gyáva voltam robbantani. Aztán jöttek még további arcok, és hát azok közt már akadt egy, aki megfelelt az idővel amortizált elvárásoknak. (Magyarul: háromkor már a csajok sem olyan válogatósak, na.)

De ez legalább megadta a kezdőlökést a helyszínváltáshoz. Én nagyon nyomtam a Holdudvart, mert ott három körül még áll a piac, Magashelyes meg a belvárosba akart visszataxizni. Vagy ha nem, hát haza. A kijáratnál a taxi szóra lecsapott egy elég csúnyácska lány, hogy akkor mehetnénk együtt, és egyáltalán nem zavarta, hogy a Moszkva tér felé pont egyikünk se megy. Viszont ügyesen kihasználtam azt, hogy ő új lendületet kapott a számára jópasi társaságtól, és csak sikerült elnavigálni mindenkit a Holdudvarba. Ott persze azon ügyeskedtünk, hogy egyikünkön se maradjon rajta. Nekem meg megint ott volt az előző bejegyzésben is emlegetett Soho beli lány, de most nem volt kedvem észrevenni. Gondoltam, majd később, aztán ettől el is tűnt, más érdekes célpont nem lévén ez később el is kezdett rendesen frusztrálni. Nem az dolgozott bennem, hogy na megint kihagytam egy jó nőt - azt az előző buli miatt éreztem - hanem az, hogy megint nem léptem, nem kockáztattam. És másnap, szintén a Holdudvarban ücsörögve, rá is jöttem az okára. Meg rengeteg dologra, amik elkezdtek dolgozni bennem, és hétfőre hatásuk is lett.

Most értem haza a .... és most itt azt kéne mondanom, hogy a vadászatból, de ez minden volt, csak az nem. Meg nem is most, hanem úgy jó egy órája, csak elpöcsöltem az időt. Szóval szokás szerint kinéztem a Margitszigetre, mert ott vannak a jó helyek. Ezek közül idén összesen csak a Holdudvar használható.

A mobilizálható ismerősök közül senki nem volt elérhető. Lúzer-type srác úgy egy hónapja Angliában héderel - értsd: pihenteti az agyát és az itthonival ellentétben nem szellemi, hanem kétkezi munkát végez. Mondjuk külön kérte, hogy ezt az ismerősök előtt tartsam titokban, de akinek elmondtam aszerint ez kurva jó döntés. Persze nem annak a társaságnak mondtam el, akiknek ő nem akarta, hanem a közeli barátaimnak. Szóval... Harcosanyu ma Balaton Szandra ment, Magashelyes meg kicsit még mindig össze van gabalyodva azzal a csajszikával, akit lassan három hónapja akaszott le. Még egy haverral beszéltem ma hazafele, az meg elkezdett vekengeni valami nővel azon, hogy egyikük sem akar komoly kapcsolatot. Been there, done that - süket duma a csaj részéről, de egyelőre nem hiszi el nekem.

Tehát becéloztam a szigetet egyedül, szokás szerint úgy 1/2 2 körül. Egyébként érdekes lelki gyakorlat ez, de már szinte egyáltalán nem érzem feszélyezve magam ilyenkor. Körbenéztem, vettem egy sört, betántorogtam a tánctérre nézelődni. Menetközben megláttam egy csajszikát, akivel még tavasszal szerencsétlenkedtem egy sort a Sohoban. Bámultam sokat, az arca tetszett, az alakját körtére formáló segge meg nem. Akkor kicsit paráztam is ezen a leszólítás dolgon. Most csak ráköszöntem, mert nem volt olyan közel, meg épp rá is ugrott egy arc, akivel tíz perccel korábban megbeszéltük, hogy a Balaton Szánd az szarbuli, de sok a jó nő. Legalábbis szerinte.

Na innentől kezdve kellően coolnak éreztem magam. Worst case majd beszélgetek a szimpatikus arcú kiscsajjal csak úgy a hangulat emelése céljából, hogy mégse legyek egyedül és hogy lássák a lányok, hogy kapós vagyok. Bár ez szerintem ilyen tumultusban pont szart sem számít. Kellően cool hangulatban besétáltam a tánctér elejére és egy darabig ott ácsorogtam és nézegettem, hogy mekkora idióta barmok arcoskodnak előttem, és elemeztem, hogy vajon milyen közdősport stílust gyakorolhatnak. Ütögettek eleget egymás felé. Nem szeretem. Ezek mindig megtalálják az embert. Illetve a Vadászt. De lett még ennél rosszabb is. Ahogy balranéztem, megláttam egy ismerős ruhát. Ezt már láttam a múlt héten is, pont itt - ugrott be. Pedig befele jövet direkt figyeltem, hogy nincs-e ott a nő. Kicsi volt a valószínűsége, mert azt állította, hogy nem szokott bulizni járni, ott meg még csak kétszer volt. Mind ezt mondja... De az embereknek szokásai vannak, nem meglepő, hogy pont ugyanazon a helyen ácsorgott, ahol a múlt héten is ütköztünk. Azonnal menekülőre fogtam, megindultam a feszkózos barmokon keresztül a tánctér hátsó oldala felé és aztán tömegen keresztül ki.

Amúgy nincs baj a lánnyal, csütörtükön randiztunk. Jól elbeszélgettünk, de ennyi. Nem vonz. És ahogy itt megláttam iszonyat erősen éreztem - mondom éreztem -, hogy nem akarok vele kommunikálni, jópofizni. Semmit. Asszem régen nem éreztem nővel kapcsolatban semmit. Ha negatív is volt, érzelem volt. Kifelé az ajtóban persze ott ált a Körte lány, egy pillanatra felmerült bennem, de aztán inkább feltünően kikerültem. Nagyon erős volt még az érzés. Szépen leültem egy asztalhoz, és olyan jó félórán át dolgozott még bennem. Közben beugrott, hogy mit lehetett volna a Körte lánynak mondani, mármint azon kívül, hogy olyan szemekkel nézett, hogy bármit. Meg az, amire kondcionálom magam jó ideje, hogy nyugodtan leszólíthatok valakit akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy bejön (sőt, ha btiztos vagyok benne, hogy nem), mert legfeljebb elsétálok. Hogy nem kell előre és tökéletesen felmérni a helyzetet, bármilyen elbaszott perfekcionista is vagyok.

De miközben ezen agyaltam, meg a másik lányon, iszonyat erős negatív testérzetem volt. Érzelem. Azt éreztem, hogy kurvára nem akarok olyan nőkkel beszélgetni sem, akik nem érdekelnek nagyon, és persze mindeközben elég nehéz volt elképzelni, hogy van olyan nő, akir kicsit is érdekelne. Bámultam a fel-alá mászkáló csajokat, de semmi. Most akkor vagy eljött az, hogy kiégtem, vagy unom ezt a színvonalat/szintet (mármint nőben), vagy unom ezt a játékot (azt, hogy megszerezzem, akin látom, hogy megszerezhetem). Nem tudom. az utóbbi azért elég kicsavart magyarázat, mert nem unalmat, hanem kifejezett taszítást éreztem. Az is lehet, hogy - azon kívül, hogy már messze nem tartom az ilyen csajokat elég jó nőnek - a kimutatott vonzalmuk taszít. Ahogy a jónőket is taszítja, ha ezt látják egy pasin. Ez lenne még a legklasszabb verzió.

Nem akarok és nem is fogok ezen agyalni, mert azt már megtanultam magamról, hogy az nem működik. Lelövi az érzéseket, azok nélkül meg nem lehet érzelmi kérdésekben dönteni. Ilyenkor szépen tovább kell tolni ugyanarra a szekeret. Ettől vagy elmúlik a rosszérzés, és akkor meg van oldva a probléma, vagy felerősödik, és akkor is. Kíváncsi vagyok. Holnap megint ki kéne menni, de megint nem lesz társaság. Elég nehéz így rávenni magam az ismerkedésre. Új szituációba kéne beleugrani - olyan nőket leszólítani, akik nem adnak nonverbális jeleket - miközben korántsem ideálisak a körülmények. Egyedül az éjszakában ezzel a nyomással a mellkasomban. De nézzük a jó oldalát - ahol közöny van, ott nincs félelem...

Volt, de már elmúlt. Arra tippelek, hogy az okozta, hogy pár hete megint elkezdtem tolni egy kicsit a randioldalakon. Azt hinné az ember, hogy ha lazán áll hozzá, ha csak B opció, mert úgyis elmászkál hétvégén bulizni, akkor igazából nem vesz ez ki sokat. Én legalábbis ezt hittem. Hát a lófaszt nem. Az a baj, hogy belefeccölsz némi egészen minimális energiát meg lelkesedést, és elkezded várni a hatást. Persze tudat alatt. Bőven nem tartok már ott, hogy akár csak megrezdítse elmém állóvizét, ha kiküldök öt vagy tíz üzenetet, és nem jön válasz.

Még az a rosszabb, ha jön, mert akkor annak ellenére sikerül involválódni, hogy igazából a nők szerencsére nem nagyon érdekelnek. Legalábbis jobb ötletem nincs arra, hogy az elmúlt 1-2 hétben mitől zuhant meg a lelkesedésem minden téren. Közben két napja Harcosanyut is rábeszéltem, hogy regisztráljon a lovebox-ra, mert az nőként jó lesz neki - milyen rendes vagyok mi? Ennek kapcsán felmerült egy csomó érdekes téma, amit itt is megírhatnék, de arra is rájöttem, hogy a csetelés és az emailezgetés meg a blogolásnak tesz rendkívül rosszat. Sőt, talán a szimpla baráti beszélgetések is. Elmondja az ember kétszer, háromszor ami épp foglalkoztatja, különböző ismerőseinek, aztán nem marad motiváció bejegyzésformájúra fogalmazni a gondolatokat. Na mindegy, majd előktrom a csetlogokat, és foglalkozunk egy kicsit azzal, hogy hogy érdemes egy randioldalon felhívni magunkra a figyelmet pasiként illetve nőként - már ha érdekel valakit, és persze leszáítva azt, hogy ahogy egy bekezdéssel előbb írtam, egyáltalán nem érdemes. Na meg azzal, hogy miért nem működnek, illetve miért működnek rosszul a jelengegi randioldalak.

Na, de mint mondtam sikerült kikászálódni - szerencsére vagyok annyira szánalmas, hogy bármilyen szar passzban is legyek, és bármennyire is rá legyen csavarodva kedves vadásztársam arra a szőkére, akit még akkor akasztott, amikor én ex-típusút, azért ha péntek vagy szombat este van, akkor kimozduljak.

A múlt héten is mentem, pedig elég esélytelen voltam, de az itthon ücsörgéstől csak még rosszabb lett volna. Éjjel fél kettő körül kimentem a szigetre azzal az önbecsapó szöveggel, hogy csak iszom egy sört kint, hogy emberek közt legyek, leszarom én a nőket. Persze dolgozott bennem a kisördög, de hát esélyem nem nagyon volt. Megittam az egy db. sört, aztán azért csak benéztem a Holdudvar addig egyébként elviselhetetlenségig zsúfolt, és megfigyeléseim szerint csajozásra relatív rosszul használható táncterére.

Bénán nézelődtem a falat támasztva néhány hasonlóan béna fickó mellett, és közben próbáltam úgy csinálni, mintha én nem lennék sem béna, hanem nagyon is menő. Persze menő vagyok, de ez faltámasztás közben elég nehezen mutatható ki, főleg olyan búvalbaszott hangulatban, mint ami nekem múlthétre jutott.

Viszont lehet néha szerencséje is az embernek... ahogy ott támasztottam, ellibegett volna előttem egy lény, ha nem tapos teljes testúllyal a lábamra. De az utóbbit választotta. Bocsánatot kért, én tettem valami viccesnek szánt megjegyzést, aztán tovább ment. Persze visszanézett. Semmi különös dögös vagy hangsúlyos nem volt benne, de tudtam, hogy zöld a lámpa. Ilyenkor dobban meg a vadász szíve, hasít belé a felismerés - ha nem baszom el, akkor megvan. Ennek a dobbanásnak persze az is feltétele, hogy a vadász ne unja még rettenetesen ezt a játékot, ezt a koreográfiát. Vagy legyek kicsit szerényebb, és mondjam, hogy ezt a nőosztályt? Nem mondom. És nem mentem. Nem dobbant, nem volt mitől félni és ha nincs kihívás, akkor nincs kaland.

Hacsak a nő másképp nem dönt. De ő másképp döntött, mert két perc múlva odajött bocsánatot kérni, aztán arról kellett vele beszélgetnem, hogy én mindig ott támasztom-e a falat. Érdekes, a nők sokkal bugyutább indításokkal elevickélhetnek az életben, mint a pasik. Milyen kérdés az, hogy mindig. Értem, hogy piszkálódásnak szánta - mindig annak szánják - de akkor is, először látott, azt is három perccel azelőtt.

Azért persze belementem a játékba, és visszafordítottam a szitut - azon kezdtünk el évődni, hogy hogy fogja ő jóvátenni a pár perccel korábbi bakiját. Működött, de hát láthatóan minden működött volna vele. Olyan kedves és egyszerű pénztároslány arca volt, a barátnő meg úgy néztek ki, mint akik a felvágottas pultban dolgoznak ugyanabban a közértben. Róluk nem tudtam meg többet, a lánynál nem tévedtem nagyot - ügyvédjelölt. Megy ez nekem.

Egyébként a mai telefonbeszélgetés meg az akkoriak alapján is meglepően nyílt és kedves lény. Rég nem láttam ilyet. Örül, ráér, érdeklődik, kérdez. Kár hogy valójában nem tetszik. Illetve inkább szerencse.

A bejegyzés közepe táján emlegetett témák kifejtésében kicsit azt hiszem motiválna, ha nekiállnátok térdenállva könyörögni és isteníteni engem a kommentekben. De az is jó, ha csak annyit mondtok, hogy érdekel. Vagy hogy nem, nem érdekel, inkább a csodálatos életedről szeretnénk olvasni.

Akkor, ahogy ígértem, a tanulságok és a megfigyelések. Az előző bejegyzésből átemelek egy bekezdést, aki olvasta, az ugorja át. Aki meg nem, az olvassa el azt is, mert milyen dolog ez mégis.

Az egészbe csak úgy szabad belevágni, ha meg vagy róla győződve, hogy amit teszel, az helyénvaló, de legalábbis elfogadható. Vagyis ha nincs bűntudatod. Ide egyébként elég könnyű tudati úton eljutni. Az első lépés az, hogy nyilván szemét vagy, amikor ezt csinálod. A másodikban felismered, hogy amúgy is szemét vagy, mert egyik csajtól sem akarsz semmit, tehát ez már nem oszt, nem szoroz. És akkor jönnek az érdekes helyzetek és érdekes felismerések. Először is az, hogy nagyon gyakran fogod magad nagyon menőnek és lazának érezni. Csak úgy elejteni a haverok vagy a kollégák előtt, hogy na ma találkoznom kell az egyik csajjal. Aztán felébredni mellette, és arra gondolni, hogy majd felhívod a másikat és estére megbeszéltek egy randit. Vagy azon mosolyogni, hogy ha az egyik nem ér rá, akkor majd ráér a másik. Ha meg a másik sem, akkor végre lesz egy nyugodt estéd.

Ez a jól hangzó része a dolognak, de lehet belőle tanulni is. Például azt, hogy mennyire tudunk hazudni, ha kell. Én mindig tudtam, hogy tudok, de emellett kényszeres igazmondó voltam. Úgy dömtöttem, hogy igazat mondok, ha törik, ha szakad. Mert az a helyes. Nemrég egy interneten fűzögetett lény oktatott arról, hogy tudományos tény, hogy mindannyian naponta többször hazudunk. Asszem többet nem írtam neki. Na hát én karcosabb koromban - úgy huszonötig - ezeket a mindennapi hazugságokat is hanyagoltam. Lásd pl.: "Hogy vagy? Jól." A hogyvagyra az volt a válaszom, hogy ez egy hülye kérdés, nem lehet rá válaszolni, ha érdekel valami konkrétan, akkor kérdezd azt. Vagy az, hogy ez nem egy kérdés, mert csak egyféle válasz van rá, az hogy jól. Ha meg nem jól, akkor nyilván nem akarod meghallgatni a részleteket.

De azt is gondoltam, hogy nem tudni hazudni nem jó dolog. Mert az egy eszköz, ami bármikor kellhet. Akár az életed megmentésére. Nem az eszközök a rosszak vagy jók, hanem ahogy használjuk őket. Na de ez már régen volt, mostanra már pontosan tudtam, hogy nem okoz ez nekem gondot. Továbbra sem csinálom gyakran, mert nincs rá szükségem, de érdekes volt eljátszani vele és megfigyelni a belső hatásokat. A legtöbb ember ugye úgy bukik le a hazugsággal, hogy valójában nem akar hazudni, csak gyáva igazat mondani. Ezért bénán csinálja. A tudatalattija nem engedi, hogy jól csinálja. Mert csinál valamit (például félrekefél, ugye), de a lelkiismerete megszólal. Na Harcosanyunak pont volt tavaly ősszel egy ilyen versenyzője, úgy is került vele elő ez a téma.

Szerintem döntsd el, hogy csinálod-e, és ha nem tartod helyesnek akkor ne csináld, ha meg igen, akkor vállald a lelki terhet. Ami ugye nem lesz nagy, mivel nem tartod helytelennek a dolgot. Ez részben az elvhűségről is szól. Hogy komolyan gondolom-e az elveim. Komolyan gondolom-e, hogy rossz, elfogadhatatlan dolog megcsalnom a másikat (figyelem, nem általában, hanem azt a másikat és akkor), vagy csak olyan sokáig játszottam ezt a szerepet a világ előtt - pl. beszélgetésekben - hogy most már magam is elhittem. Félig. Amig van közönség és nincs tét. Aztán ha éles lesz a szitu, ha ott gőzölög a punci, akkor hirtelen összeomlik az egész. És utána persze visszaépül és jön a bűntudat.

Arra sem árt figyelni, hogy minél kevesebbet kelljen effektív hazudni. Ez akkor megy jól, ha egyébként sem tárgyalod ki minden perced a másikkal, ha nem lógtok folyton egymás nyakán, és ha kialakul egy menetrend. Ezek mondjuk szerintem korrekt viselkedés mellett is fontos dolgok, szóval nem volt nehéz így csinálni, csak egy pici plusz figyelmet igényelt. Ha nem találkozik az ember egymás utáni napokon az egyes lányokkal - márpedig miért tennénk ilyet egy friss kapcsolatban - akkor pl. lehet úgy időzíteni, hogy egyik nap az egyik lány, közvetlenül másik nap a másik. Ha nem akarod, hogy a másik meglepjen egy telefonnal, akkor meg fel kell hívni időben. Én pl. ugye ezt egyszer elszúrtam ex-típusúval.

Abba azért, hogy ez elsőre ilyen simán ment, az is belejátszik, hogy Dilibogyó nem akart nagyon szoros kapcsolatot velem. Én eleinte meg is voltam győződve róla, hogy ő sem játszik tisztán, pedig csak így volt kényelmes neki. Heti egy randi, semmi telefonos lélekápolás.

Hogy szemétség volt-e ez? Lehet. A tények viszont a következők. Egyik lány sem jött rá, nem érzett meg az egészből semmit. És itt a lényeg az, hogy nem érezte, nem volt ami bántsa őket. A szememre lehetne még vetni azt, hogy úgymond nem adtam meg az esélyt a normális kapcsolatnak. Ez igaz. De ennek semmi köze ahhoz, hogy egyszerre voltam velük, mert amúgy sem adtam volna meg. Nekik sem, azoknak sem, akik előttük voltak. Nincs itt az ideje, nem vagyok rá kész, nem igénylem, dolgoznom kell magamon. Húzd alá. Emellett egyik lány sem fogott meg annyira, hogy ez szóbajöhetett volna. Ezt persze az elég hamar tudtam, vagy sejtettem, de hát ilyet mindannyian csinálunk. Van, aki azt mondja, hogy nem tudhatod, amig bele nem mész. Ex-típusú is így gondolta, mondta is a szakításnál. És részben igaza van. Exszel annakidején hónapokig kerülgettük egymást. Akkor (huszonnégy évesen) nagyon rendes pasi voltam, és meg is mondtam neki, hogy ez nem az. Ebből nem lesz semmi. Éreztem. Gondolom nem kell kifejtenem, hogy kurvára nem volt igazam.

Tegnap éjjel megint Harcosanyut coacholtam. Közben persze helyreállt a bizalom, amit részben (részéről) a hírzárlat, részben (részemről) egy korábbi feszkó tett tacsra egy időre. Közben az is kiderült, hogy nem csak, hogy nem olvasta a blogomat, de még a címét is elfelejtette - még egy ok, amiért fölösleges volt az egész. De ha már az volt, akkor legalább utólag terítek. Mert azért volt mit nem leírni. Mivel ez elég hosszú téma, ezért kétfelé bontom, meglátjuk hogy működik. Ebben a bejegyzésben a konkrét történések szerepelnek csak, aztán egy másikban majd kicsit okoskodom és vonom a következtetéseket lefele.

A Dilibogyóval egy héttel azután találkoztam, hogy összejöttem az ex-típusú lánnyal. És hát ugye nem voltam abban a helyzetben, hogy kihagyjam az egyiket vagy el a másikat. Kényszerhelyzet volt, meg a térdsérülésem miatt amúgy is rengeteg a szabadidőm, szóval nem maradt más választásom, mint kipróbálni azt, amit egyszer minden férfinak ki kell, ha nem akarja, hogy ezzel idegesítsék halálra a többiek az öregek otthonában: párhuzamosan futtatni két nőt.

Az egészbe csak úgy szabad belevágni, ha meg vagy róla győződve, hogy amit teszel, az helyénvaló, de legalábbis elfogadható. Vagyis ha nincs bűntudatod. Ide egyébként elég könnyű tudati úton eljutni. Az első lépés az, hogy nyilván szemét vagy, amikor ezt csinálod. A másodikban felismered, hogy amúgy is szemét vagy, mert egyik csajtól sem akarsz semmit, tehát ez már nem oszt, nem szoroz. És akkor jönnek az érdekes helyzetek és érdekes felismerések. Először is az, hogy nagyon gyakran fogod magad nagyon menőnek és lazának érezni. Csak úgy elejteni a haverok vagy a kollégák előtt, hogy na ma találkoznom kell az egyik csajjal. Aztán felébredni mellette, és arra gondolni, hogy majd felhívod a másikat és estére megbeszéltek egy randit. Vagy azon mosolyogni, hogy ha az egyik nem ér rá, akkor majd ráér a másik. Ha meg a másik sem, akkor végre lesz egy nyugodt estéd.

Szóval érdemes kipróbálni. Nekem, ahogy mondtam nem volt bűntudatom. Előre mérlegeltem és utólag, illetve közben meg elfogadtam, hogy ezt csinálom. Mégis volt két helyzet, amikor majdnem lebuktattam magam. Az egyik alkalommal rámtelefonált ex-típusú, miközben Dilibogyóval randiztam. Persze ez az én bénaságom volt, mert nem hívtam fel aznap estefelé. Fura voltam, lepattintós, és rövid. Aztán bemondtam, hogy Harcosanyuval elmentünk sörözni. Egy másik alkalommal meg Dilibogyó hívott a péntek estét levezető szombat délutáni éttermezés közben. Szemben meg ott ült ex-típusú. De akkor már, hála neki, volt rutinom. Ott abból adódott a probléma, hogy aznap délutánra már korábban megbeszéltük a randit Dilibogyóval, és ex-típusú be is mondta, hogy ő aznap délután barátnőzik, de hát csak nem akarta őket előkeríteni, nekem meg már nagyon mehetnékem volt.

Vannak persze hátulütői is a dolognak, pl. a bulizás és a társasági élet minimálisra esik vissza, ezért pl. a melegváltás elég nehézkes. Meg hát ha el is megy az ember a haverokkal, akkor is az jár a fejében, hogy ugyan minek ismerkedne, amikor két nője is van épp? Nekem azért sem jött össze, mert egy szép, esős hétfő este kirúgtam ex-típusú lányt, mert már épp sok volt a közelsége, mire három nap múlva kirúgott a Dilibogyó. Semmi szép komótos levezetés, a felszabaduló hétvégéken újra rápörgés az ismerkedésre. Csak úgy. Háthogyképzelte. Ráadásul mindezt egy részeg pöcs miatt, aki majdnem kinyírta magát. De erről majd egy következő bejegyzésben.

Én meg szépen ott maradtam egyedül, és hiába sikerült már aznap este elrángatni Magashelyest, utána hetekig nem ment az ismerkedés. Elkényelmesedtem, kiestem a ritmusból, a bátorságom meg visszaesett.

Igazából jó régen minden ok megszűnt, eleve már az előző bejegyzésemben is csak feltételes módban szerepelt, csak aztán valahogy nem volt kedvem megírni a történteket. Nem is tudom, hogy ide kapcsolódik-e egyáltalán, de azt hiszem bassza annyira a csőröm a dolog, hogy már csak azért is elmondjam. Meg talán ad egy érdekes csavart a történetnek, és esetleg újabb lendületet nekem.

Bizonyos tekintetben kezdem magamon a kifáradás, megcsömörlés jeleit érezni, de egyelőre nem hagyom, hogy átverjem magam. Ilyen már volt egyszer, és nagyon gyorsan elkezdett újra hiányozni a vadászat. Most alapos gyomorronásra vágyom.

Az elmúlt három hétben már aktívan a kedvenc "Living on the edge" üzemmódomban látogattam a szórakozóhelyeket, vagyis élesben ment az ismerkedés, nem volt vasárnap estére vagy hétközbenre senki, akit beütemezhettem volna, ha nem jön össze a zsákmányszerzés. Illetve hát olyan nem volt, akihez kedvem lett volna, de az ugyanaz.

Emiatt volt érdekes, hogy két alkalommal is futni hagytam a levadászott lánykákat. Pontosabban bunkóparaszt voltam és nem hívtam fel őket annak ellenére, hogy elkértem a telszámukat. Asszem Magashelyes rossz hatással van rám, ez az ő tempója. Mindenesetre az biztos, hogy szintet kell lépnem. Vannak azok a lányok, akikről könnyen leveszem, hogy örülnének neki, ha leszúlítanám őket, és ha leszúlítom, akkor egész zökkenőmentesen végig is tudom vinni a játékot. Általában csók+telefonszám a vége, ha mindketten lendületben vagyunk, akkor több is. Na ez kezd nagyon-nagyon nem érdekes lenni. De szerencsére ott vannak a magukat jó nőnek tartó nők, akik nem igazán adnak visszajelzést az embernek, ha az nem nyit. Nézelődéssel, odatáncikálással nem lehet felmérni őket. A betáncolás amúgy is rém béna módszer, természetesen soha sem alkalmaztam, csak szerettem volna felsorolással kezdeni az előző mondatot.

Két dolog izgat most módszertanilag. Az egyik az, hogy mindenféle visszajelzés nélkül megszólítsak nőket. Ez kicsit kettős érzést generál bennem, mert régebben ezt hibának tartottam - felesleges, nem célravezető módszernek - és persze rossz érzés is sutba dobni egy elég jól kigyakorolt képességet. Persze jó ez, ha másnak nem, hát ellenpróbának. Meg legalább nem görcsölget vagy unatkozik annyit az ember. Pl. pénteken a Symbolban leszólítottam egy asztalnál magában ücsörgő lányt, akiről láttam, hogy nagyon nem fog érdekelni. Kölcsönös és érdekmentes barátság. Aztán persze nem tudott annyira inspirálni - vagy mondjuk, hogy nem vagyok annyira rohadék - hogy a kezdeti érdeklődését felhúzva a végén pofára ejtsem. Egy szimpla beszélgetés két idegen között, kicsit érintve a magánéletet, kapcsolatokat, de semmi több.

A másik pedig pont a helyzetfelismerés finomítása lenne. Szombaton egyedül mentem éjszakai túrára, két új - mármint számomra új - helyet is megnéztem a Bazilikánál. Mindkét helyen elg sok volt a plázacicásan procc nő. Mondjuk, hogy jónő. Szerintük.

Az az ilyenek gondolják, hogy nem jeleznek. Tudatosan valószínűleg nem, de érdeklődni nyilván ők is érdeklődnek, annak pedig jele kell, hogy legyen. Nem gondolom, hogy ezt muszáj nagyon erőltetni, mert lehet ugye enélkül is, de trükközni, hackelni, látni a mátrixot jó dolog. Szerintem.

Na a szombat estére visszatérve. Mindkét helyen előfordult, hogy amig menőn (bénán) sörözgetve, kikapcsolva, élvezve a helyzetet (töketlenkedve) támasztottam a pultot addig megjelent az orrom előtt egy-egy lány pár táncikálni. Összesen talán három. Felbukkantak a semmiből, 3-4 számot ott ráztak különösebb lelkesedés nélkül, aztán odébb álltak. Normális szemkontaktust egyikkel  sem sikerült teremteni, és nem, nem azért mentek odébb, mert hosszasan fixíroztam őket. Kösz a feltételezést. Nem állítm, hogy mindhárom párosból legalább az egyik lány rám volt állva, nem voltak olyan feltűnőek, mint az a lény, akiről úgy egy fél éve - a jelenség felismerésekor - írtam. Inkább azt gondolom, hogy ebből a három párosból legalább egy esélyt akart adni arra, hogy kialakuljon valamiféle kommunikáció. Ez eddig triviális, de azt gondolom, hogy vagy van, vagy kiprovokálható valami plusz jel amivel kicsit biztosabbra lehet menni. Ezt megtalálni pedig izgalmas és szórakoztató játék.

Már nem is tudom, hogy két vagy három hete, de a lényeg az, hogy egy héttel ex típiusú megismerése után, vagyis ugyanazon a héten, amikor sikerült meghúdítani, Harcosanyu több hónpja tartó ügyeskedése egészen gyors eredményt hozott. Van neki egy pici, lökött, nagyszájú, idióta barátnője, akiről időnként mesélt ezt-azt. Akit mutogatott nekem a facebookon, akinek mutogatott engem a facebookon, akinek mesélt rólam, aki nagy szájjal leszúlta a profilképeimet. Valami olyasmi kritikát kaptam, hogy beállítottak, vagy hogy piperkőc vagyok. Ebből mondjuk elég egyértelmű volt, hogy a fizikai vonzalommal nem lesz gond. Szemét vagyok, mi?

Szóval sokadik nekifutásra sikerült ütköztetnie minket, egy pénteki kocsmázás alkalmával. Én Magashelyessel azt beszéltem meg, hogy ha kifullad a haverjainál a melegítés, akkor kontaktálunk és eltoljuk a bicajt valamelyik húspiacra. Harcosanyu meg időközben bejelentkezett, hogy a Dilibogyóval elmennek kocsmázni, aztán bulizni és ha érdekel, csatlakozzak. Naná, hogy érdekelt, bár a lényt még a józan eszem szerint kerültem volna egy darabig, mivel épp, hogy összejött ex típusú, akiből kinéztem azt, hogy jó pár hétig kényelmesen el tudnánk lenni egymással. Meg hát meg volt beszélve Magashelyessel a húspiacolás. De azért Harcosanyu ügyesen taktikázott, kíváncsi voltam már és hát az sem volt egy utolsó szempont, hogy a pecóban második napja nem volt áram, amit közvetlenül az elműnek, közvetve pedig a Háziúr feledékenységgel megspékelt taktikázásának köszönhettem.

Mindegy, nem hibáztathatom őket - végülis önszántamból mentem az Instantba, ahol egy rendesen beállt Harcosanyut és egy helyből kötözködéssel indító, korábban sosem látott Dilibogyót találtam. Kicsit fura volt a helyzet, mert megszoktam, hogy én piszkálódom, a lányok meg kicsit évődnek, de a Dilibogyó mindig emelte a tétet, ami azért nem volt teljesen fair játék, mert egészen biztosan ő sértődött volna meg előbb. Így viszont volt egy kis plusz izgalom. És hát mint kiderült, egyáltalán nem vagyok kedves fiú - ha folyamatosan basztatnak, még ha viccesen is. Lassan Magashelyes is befutott, akiről később megtudhattam, hogy nem is annyira helyes. Szerintük. Én nem sztárolom, de azért ezt majd még ellenőrzöm más típusú lányokkal is. Mindegy, a név marad. Ő viszont nem maradt sokáig, kis csocsózás és italozás után ment piacozni én meg maradtam, mert úgy éreztem, hogy kapás van, de mivel nem sokkal korábban érkeztem, még nagy luxusnak tűnt volna otthagyni a lányt azzal, hogy majd tűkön ülve fogja várni a következő alkalmat.

Maradtunk hát hárman, szépen átsétáltunk a WestBalkánba, ahol kicsit táncolgattunk hármasban, majd Harcosanyu bejelentette, hogy ő hazamenne. Illetve hát hozzám, mert én valamivel közelebb lakom és ittasan nem volt kedve hazáig veszélyeztetni magát a bicikli nyeregben. Én viszont még maradtam volna - épp csak elvonultunk Dilibogyóval kettesben beszélgetni, ezért Harcosanyu megkapta a lakáskulcsot mi meg tovább ismerkedtünk, de már gyorsított tempóban. Olyan 20 perc múlva már az ottalvás feltételeit hallgattam a taxira várva. Napfelkeltenézés, alvás, de semmi szex.

Már világosodott, amikor beléptünk a lakásba és megkaptam Magashelyes aznap esti utólsó előtti (kb. huszadik) SMS-ét, mely így szólt:

Baze, mekkora nő... akkora, mint te :)

Ha már egész este tudósított a piaci viszonyokról, nem akartam válasz nélkül hagyni, és bár ez teljesen irreleváns a történet szempontjából, most már azért csak leírom, hogy ő mire jutott:

Széltében vagy hosszában? :)

... kérdeztem.

Mindkettő, de már megint szopattak...

Mire ezt lejátszottuk, Dilibogyónak eszébe jutott, hogy a napfelkelte nem látszik az erkélyéről, csak a naplemente. Kis intenzív hidratálás után - a másnapi fejfájást elkerülendő, ugye - maradt hát az alvás, mint program. Gondolom életképes elképzelés volt még a taxira várakozva, de hát a valóság csúnyán keresztül húzta a terveket, ezért hát a no szexből nem lett semmi. Pontosabban csak a no nem lett. Nem tudom mi lehetett az oka, talán az elmaradt napfelkelte, talán a közös paplan, talán a varázserőm. Vagy talán csak egyszerűen nincs ilyen, hogy egy nő felvigyen egy olyan pasit éjszaka a lakására, akivel nem akar dugni.

Egy kicsit elemezném ezt a cipőfelvevős stratégiát, ha már kétszer is előkerült. Ősszel olvasgattam egy kicsit a weben angol nyelvű csajozási szakirodalmat - blogokat, cikkeket -, hogy lássam, hogy mit csinálok úgy, mit másképp, hogy szerintük hogy kéne, hogy mit fogok úgy és mit nem. Érdekes volt, főleg megértési szempontból. Egetrengető dolgokat nem olvastam, a legtöbb konkrét trükk és stratégia vagy nem tetszett, vagy valamiféleképp már alkalmaztam. Leginkább rendszerbe szedte az egészet, adott egy rálátást, segített összekötni és alkalmazni a más területeken összekapart tudást (pl. meggyőzés technikai trükkök, extől ellesett vagy tanult kommunikációs stratégiák, stb.). De volt egy két dolog, ami egy-az-egyben megragadt bennem.

Az egyik az, aminek az eredményeképp két lánynál is nekiálltam hazamenéshez készülődni az elmúlt egy hónapban. Bár pont ezzel a szituációval, tehát a dugás előtti vekengéssel - amit a PUA szakirodalom "last minute resitance"-nek, utolsó pillanatban bekövetkező ellenállásnak hív - korábban sosem találkoztam. Azt gondoltam, hogy ilyen azért nem nagyon fordulhat elő, de hasonló helyzetbe keveredtem már. Volt, hogy az exszel is, több évnyi kapcsolat után, meg talán mással is. Ebben nem vagyok biztos.

Az ember nagyon akar, a másik visszahúzódik, erre az ember egyre jobban nyomul, de közben el is bizonytalanodik - nyilván a többség nem erőszakol meg senkit. És akkor az ember nem érti, roszzul érzi magát, kicsit sértetten visszahúzódik. De a visszahúzódás is kicsi. Aztán óvatosan újra próbálkozik, simogat, jelen van, nem erőszakoskodik fizikailag nyilván, csak feszül belül. Forgolódik, sóhajtozik, megjegyzéseket tesz, hogy nem érti, kérdez, hogy baj van-e - vagyis lelkileg azért mégis megy az erőszak. Ennek a hatása zéró. Sőt, negatív. Ilyen nyomás hatására senki nem fogja megadni magát. Sőt, nő az ellenállása, ha addig csak bizonytalan volt. Ez egy teljesen természetes pszichológiai jelenség, angolul reactance-nek hívják. Igazából mindenki megfigyelheti magán, nem kell rajta nagyon meglepődni: ha a környezeted megpróbál eltolni egy irányba, akkor az lesz a reakciód, hogy ezt ellensúlyozandó te elindulsz a másikba. Ha bizonytalan vagy, hogy akarsz-e szeretkezni és a másik nagyon nyomja, akkor te keményen ellen fogsz állni belül, mintegy kiegyensúlyozandó a másik által keltett nyomást.

Ugyanakkor egy ilyen helyzetben a szeretkezni épp nem, vagy nem annyira vágyó nő megkapja azt, amire biztosan szüksége van - a másik közelségét, a biztonságérzetet, a melegséget, a szeretet illúzióját. Aludjunk együtt. Harcosanyu, amikor előadtam neki a történetet, eléggé fennakadt azon, a megjegyzésemen, hogy ex típusú ki akarta trükközni belőlem, hogy csak úgy együtt aludjunk. Azon, hogy azt mondtam, hogy nekem az együttalvás túl intim dolog ahhoz, hogy olyan nővel műveljem, akivel nem dugtunk. De hát ő is csak a kerítés túloldalán tengeti az életét, még ha sokat is beszélgetünk.

Szóval a direkt nyomásgyakorlás nem működik. Viszont működik az, hogy elveszed azt, amiről a másik már azt hitte, hogy az övé. Ez egy nagyon erős motivációs hatás, szintén meggyőzéstechnikai trükk. Már emlegettem korábban is, az angol neve scarcity principle, tükörfordításban hiány elv. Pszichológiai kísérletek igazolják, hogy a mechanizmus működik, ráadásul a legerősebben pont ebben az esetben - ha nem csak hogy nem kaphatsz meg valamit, hanem ha olyan dologról derül ez ki, amit korábban magadének tudtál vagy megszerezhetőnek véltél. Másfelől nézve, ha nyomod, visszanyom, ha húzod, akkor pont úgy próbál kiegyensúlyozni, tehát ő is húz.

Persze mindez csak akkor működik, ha természetesenadja elő az ember, ha nem gyakorol nyomást, mertakkor csak a fent leírt szánalmas vergődéről beszélhetünk kicsit más csomagolásban. Márpedig a nőknek jók az antennái. De nem is kell trükként vagy nyomásgyakorlásként gondolni rá. Igazából a legtöbb esetben amúgy is kényelmesebb még éjszaka hazavergődni és saját ágyban aludni. Az sem tragédia, ha az ember nem kapja meg mindig kiszámított időben amit akar. Izgalmasabb lesz a játék. Ha így tekintünk a dologra, akkor igazából nem is lehet kegyetlenségnek felfogni azt, hogy megvonjuk a másiktól a közelségünk. De nézhetjük másfelől is: épp elég kellemetlen - bár néha kéjesen kellemetlen - ha nem kaphatjuk meg a másikat, akire vágyunk, de miért kéne ezt még azzal fokoznunk, hogy közben folyamatosan ott van a közelünkben?

Mivel van úgy kétheti elmaradásom, ezért egy darabig nem érezteti majd hatását a kicsit több, mint egy hete bevezetett hírzárlat. Hogy mi az oka, azt majd ha odaérek, elmondom. Addig ugorjunk vissza úgy két hetet. Az előző postban emlegetett ex típusú lánnyal úgy gondoltam nem kell taktikázni, ezért ha jól emlékszem már másnap - szombaton - felhívtam és megbeszéltünk egy randit vasárnapra.

A pontos időpontot, a helyet és a programot szokás szerint nem fixáltam és szokás szerint eléggé az utolsó pillanatban csörögtem rá, hogy akkor hogy is legyen. Zokogva vette fel a telefont. Valami nagyon durva dolog történt mondta, és persze ne haragudjak, de most nem tud találkozni velem, majd jelentkezik, ha összeszedte magát. Gondoltam akkor lett hirtelen két hét haladékom, ami alatt szépen kifuttathatom az akkor még képben lévő Mázas lányt. Ez persze csak a második gondolatom volt. Az első egy órában, meg az előbbi gondolat végigfuttatása után még egész este azért azon kattogtam, hogy azért kurvára nem fair, hogy pont ilyenkor hal meg valakije, vagy veri szét az exe a lakást, vagy mittomén mi, amikor nekem randim lenne.

Hogy mi volt az a durvulás, az azóta sem derült ki, de ex típusú elég hamar összekapta magát - másnap egy körül, amikor épp befelé támolyogtam az irodába, már jött is az SMS, hogy jobban van és szeretné pótolni ami elmaradt. Két magyarázat futott át az agyamon, mint szinte midnig: vagy egy hisztis ribizlit fogtam ki, aki fennakadt azon, hogy a szomszéd hangosan horkol vagy arra gyúr a lény, hogy  halotti toron már ne szingliként kelljen megjelennie a rokonság előtt.

Nem siettem a válasszal, éreztem a nyerget, meg hát mégiscsak vissza lettem utasítva előző nap, úgyhogy kényelmesen megebédeltünk a kollégákkal, átnéztem az összes érdektelen emailt, a rendkívül fontos ismerősök mégfontosabb facebook bejegyzéseit, aztán úgy másfél óra után írtam egy választ, amiben kifejtettem, hogy piszok megértő vagyok, harag bennem egy csöpp sem volt, csak egy ici-pici aggodalom. Nem lepődtem meg, amikor kb. pont másfél óra múlva jött válasz, és persze azon sem, hogy mivel a következő üzenetet két percen belül elküldtem, arra azonnal reagált. Pontosan ki volt centizve, nem akarta, hogy úgy látszon, hogy ő van jobban oda, de kevesebbet sem akart mutatni metakommunikatíve, mint amit tőlem látott. És emiatt aztán teljesen úgy nézett ki, mint aki teljesen odavan.

Még aznap este találkoztunk. Szokásos kis beszélgetős, dumcsizós-uncsizós randinak indult, amit aztán az ex telefonos bejelentkezése tolt el extrém irányba. Kétségbeesett hangon közölte, hogy az alattuk lakó hívta, hogy valami csipog a lakásban és ő vidéken van és valamit biztos bekapcoslva hagyott, talán a mikrót és nézzem már meg. Mi sem jobb alkalom arra, hogy felvázolja az ember a családi állapotát. Ex típusú elég elszánt volt, el is indultunk ex lakására megnézni, hogy milyen szerkezet ad le vészjelzéseket és veszélyezteti a szomszédok életét olyan rafinált módon, hogy reggel óta azért még semmilyen komoly katasztrófa nem következett be.

A riasztó volt az, 5 másodpercenként pittyegett egyet, meg világított az üzemzavar LED. Egyébként elmés szerkezet, a számgombokon kívül van rajta még három billentyű: F, B, C (ha jól emlékszem). A B és a C gombhoz tűz meg egyéb ijesztő piktogramok voltak felragasztva, az F-hez semmi. Kicsit aggódtam, hogy beriaszt az a szar, és ezzel vége az estének, de valamit nyomni kellett. Megjelöltem az F-et. Nyert. Lefelé menet beleütköztünk az alattuk lakó szomszédba - legalább lesz miről pletykálnia. Elég hálás volt. Azt mondta, hogy az idegeire ment az 5 másodpercenkénti egy csippanás, ami kb. párnával letakart ébresztőórának felelt meg. Mármint amikor ott fent a készülék mellett állt az ember. Kicsit gondolkodtam rajta, hogy a figyelmébe ajánlok valami jó stressz kezelő vagy relaxációs technikát oktató tanfolyamot, de inkább örültem magamnak, hogy mennyire jól értek a gépek lelkéhez.

Na meg annak, hogy ex típusú nem nagyon akadt fenn az egészen. Ezt követően még sétáltunk egy nagyot és palacsintáztunk egy kicsit. Ezzel sajnos kicsúsztunk a BKV normál üzemidejéből, éjszakai meg arra nem nagyon járt, úgyhogy taxit hívott a lány. Itt kicsit szívtam a fogam - amig van tömegközlekedés, addig baromi egyszerű eljutni a kapuig, csak fel kell ajánlani, hogy hazakísérem. Ha felajánlom, taxit hívok neki, az túl egyértelmű. Azért felajánlottam. Amikor megjött a taxi és épp készültem elköszönni, megkérdezte, hogy akkor ott maradok-e, vagy elkísérem. Nyilván.

Ezután következett egy 15 perces évődés a kapu közelében. Aztán nagy nehezen meginvitált a lakásába. Aztán még 15 perc az előszobában. Meg is jegyeztem, hogy azért, hogy ácsorogjunk, kár volt felhívnia, ezt tök jól lehetett odalent is csinálni. Nagy nehezen bejutottunk a szobába, az ágyra, és bár lelkes volt, passzívan ellenállt. Pulcsi marad, nadrág marad. Akkor viszont én nem maradok, gondoltam és egy idő után megint bevetettem a cipőhúzós trükköt. Ha a Mázas lánynál bejött... és itt is csak félig volt trükk, a másik fele teljesen komoly volt.

Nem tűnt vonzó opciónak, hogy éjjel kettőkor egy idegen lakásban feküdjek le aludni úgy, hogy a házigazdám fél hétkor szeretne kelni, a nap ötkor, redőny meg nincs. Illetve van. csak nem lehet leereszteni. Ez dugás nélkül azért nehezen vállalható. Nosza, cipő fel, teljesen nyomás mentesen elbúcsúztam azzal, hogy hát úgyis korán kel, késő van már, aludjon. Aztán valahogy a búcsúcsók úgy alakult, hogy a végén megérte ott aludni. Előtte még mentegetőzött egy kicsit, hogy ő nem olyan.

Nem tudom, hogy mit válaszoltam, amire nem sértődött meg, mert ami az eszembe jut ilyenkor az túl cinikus, től egyszerű és túl igaz ahhoz, hogy ilyen helyzetben vállalható legyen. Mind ezt mondja. Mármint akivel így alakul. Nem ő olyan, én vagyok olyan neki. Beképzelt vagyok? Nem, csak hiszek neki. Ha ő nem olyan, akkor én vagyok olyan - neki. Aki nem olyan, azzal is előfordul életében egyszer-kétszer, hogy első, második, vagy nulladik randin az ágyban köt ki.

A Symbolban jártunk, jogász-közgazdász bulin. Érdekes társaság volt, Magashelyes és Lúzer-type srác. Namost Lúzer-type tolta a legpragmatikusabban. Semmi ital, mert autóval volt, de amúgy sem láttam még szeszelni. Talán azért is jár autóval. Szóval ő rányomult vagy 10 csajra, amig mi Magashelyessel csak nézelődtünk és osztottuk egymásnak az észt, hogy ki kinek lenne meg. Mondjuk nem ő járt sikerrel, de szerintem az összes hiba amit elkövet az az, hogy egyelőre totál vakon választ célpontot. Most még azt mondja, hogy leszarja, csak gyakorol, de lassan azért majd megtanítom neki. Már ha nem neki lesz több tanítanivalója.

Mielőtt kimentünk a világ végére, előbb italoztunk kicsit a belvárosban a Cactus Juice-ban, ahol novemberben sokat megfordultam. Hát siralmas volt a felhozatal pasiból és nőböl is. Volt egy két helyes lány, de hát az elég kevés, ha a kölcsönös szimpátiát is belevesszük a játékba.

Aztán egy Kolosy téri igen olcsó, igen igénytelen és nagyon barátságos hangulatú kocsma meglátogatása után becéloztuk a Symbolt. Nem sikerült bejutni a tánctér közepére sem, mire Luzer-type srácot elkapta egy csaj. Pontosabban úgy adódott, hogy a lány felől nézve szinte egyvonalban álltunk, és mindketten úgy láttuk, hogy a másikunkat stíröli a kis vad. Igazából mindkettőnket levett, de mivel ehhez én értek jobban, ezért átadtam a helyet, mert szerintem tényleg ő kapott több pillantást. Na meg én úgysem választok szívesen anélkül, hogy felmértem volna a kínálatot.

Körülöttem pár perc múlva megjelent egy enyhén vöröses lányka a barátnőjével. A megérzés azt súgta, hogy nekem játszik, Magashelyes is bökdösött, mutogatott meg magyarázott, de nem ugrottam. Csak óvatosan nyitottam felé tánccal, de semmi, elfordult. Aztán még párszor eljátszotta, hogy eltűnt és visszajött, egyszer meg mi is. Akkor tök véletlenül oldalbavert, bocsánatot kért, majd elmagyarázta, hogy kedvenc szám. A Hotel Motel című fos. Egyből részvétet éreztem, és beugrott az a lány, akivel ősszel sokat megfordultunk a Cactusban. Mondtam neki valamit, aztán elfordult. Felejtő. Kavarogtunk még egy darabig, mindenféle nők és ismerőseik tűntek fel a közelmúltból, a kis vörösre meg ráúszott egy alacsonyabb kategóriás fickó.

A helyen úgy kb. mindenki ingben esetleg plusz zakóban nyomta, lehetőleg szürkében, feketében vagy kékben. Na hát mivel már voltam ott, megint nem volt kedvem besimulni, piros/fehér hosszú ujjú pólóban feltünősködtem. Lúzer-type meg kalapban. Nem beszéltünk össze - ő olvasta, engem meg egy csomó lelki sérelem ért kiskoromban, amiket nehezen dolgoztam fel. Vagy a fene tudja, hogy miért zavar az egyszínűség meg a konformitás.

Egy idő után el is kapott egy apró szőke lány, hogy én vagyok az egyetlen normális ember a helyen. Szerinte. Beszélgettünk vagy fél órát, aztán mondta, hogy akkor ő megkeresi a barátait, akik ott vannak, ahova mutogat. Hát jó, hagytam. Helyes volt, de nem vonzott szexuálisan. Ha nincs más jó lesz kategrória volt. De volt más. Előkerült a kis dögös vörös, leszakadt róla az alacsony kategóriás kockásinges. Csak hát az történt, hogy mire észrevettem, megláttam a haverok mellett egy magas, vékony, barna lány. Olyan ex típusút... gondoltam kicsit táncikálok vele, mivel elég szorgalmasan jelezgetett vissza. Hát a kis vörösös projektnek az tett be. Eleinte még néztem, hogy bepróbálkozom ott is, aztán legfeljebb visszajövök, de nagyon jól látott mindenki mindekit. Lehet, hogy abszolútértékben ő lett volna a jobb, de ez a nő megfogott, és ezt a későbbi közeledés is igazolta. Pedig nem sokkal, nem eléggel fiatalabb nálam (a kis vörös ebben is jobb volt), ex típusú, de hát ami passzentos, az passzentos. Beszélgettünk még vagy két órát, közben előkerült Magashelyes, aki állítása szerint felszedte a hely legjobb nőjét - valami párducmintás miniruhás szőkeséget. Emlékszem rá - hát nézőpot kérdése. Adottságokban ténykeg jó volt, egyszer  majd össze akarok akadni egy ilyen közönséges csajszival, de hogy legjobb nő lett volna...

Tanulság most nincs. Csak annyi, hogy választani kell, és nem szabad hagyni, hogy válasszanak. Mert aki választ, az mindig felfele céloz, tehát akit választanak, az rosszabbat kap, mintha ő választana. Egy nő általában akkor ad egyértelmű tetszés jeleket, ha nagyon jó pasinak tart. Ha jobb vagy, mint amit megszokott, vagyis ha ő rosszabb, mint amit te megkaphatnál. Ilyenkor nála a kinézet plusz a leszólítás alatt elővezetett hozzáadott érték helyett csak a kinézet dönt. Az meg ugye mindig kevesebb. Másképp nézve a dolgot bukja azt a jutalmat, hogy érte megküzdenek.